H. Deák Kati posztjaival találkozhattunk már itt a Bezzeganyán is.
Talán emlékeztek kamaszkori kalandjára, mikor szülei elutazva kettesben hagyták testvérével, és számtalan izgalmas nap várt rájuk, amit a barátok és persze az innen-onnan előbukkanó pénzmorzsák színeztek éhhalálmentesre és feledhetetlenre.
Kati gyerekként vers- és drámaírói vagy éppen színészi babérokról álmodozott, ám végül a Budapesti Lap, alapító főszerkesztője és lelke lett, majd öt éven át a Klubrádió Felnövünk című felnőtteknek szóló kamaszokkal kapcsolatos műsorát vezette, kiapadhatatlan ötleteket szerezve az épp abban az időben tizenéves gyermekeitől.
Saját életéről vezetett blogja sorai közé pillanthatunk be ebben a kis kötetben. Reggeli csúcsforgalomban araszoló buszon, zötykölődő metrón két megálló között üde felfrissülés olvasni élete karcolatait. Ne várjon senki százoldalas családregényt. Kalimpa kötete nem az. Ellenben humoros, könnyedén megírt kis e-könyv a Kalimpálok. A laza stílus mögött mély érzések és gondoltatok húzódnak.
Nem egy könyvet tart a kezében (illetve e-book olvasójában) a kedves letöltő, sokkal inkább novellafüzér a kötet. Kati mesél a szüleiről, barátaikról, utazásairól. Mesél szerelemről, a gyerekeiről. Történetei olvasmányosak. Egy átlagos lány kalandos élete elevenedik meg a sorokban. Családja egy szeretettel teli kalamajka („a családunk zsidó, katolikus, református, evangélikus és buddhista”), horgászó anyukával és lélekbe látó apukával. Kati fiatalsága szerelemmel és utazással teli.
Útközben néha beteg lesz: „Az ügyeletes orvos nagyon helyes kubai volt. Azonnal beadott valami injekciót, amitől néhány pillanat múlva még rosszabbul lettem. Kérdezte mi a baj? Ettem ma már? Még nem, nem volt mit - vallottam be.
Összecsavart fehér papírból készített nekem alkalmi poharat, abban adott inni, de ez sem segített, eszméletemet vesztettem.
Hívtak egy orosz orvost. Többen azt állították, hogy amíg nem voltam magamnál, oroszul, nyelvtanilag helyesen beszélgettem vele.
Amikor magamhoz tértem, az őszes homlokú, nagyon kedves orvos oroszul beszélt hozzám és én egy büdös szót nem értettem az egészből, ezért spanyolul mondtam: nem nagyon tudok oroszul. Csodálkozott, és szerintem, azt hitte, nem akarok megszólalni az ő nyelvén, mintha harag is lett volna a szemében, na erre összeszedtem kevéske tudásomat és magyarázkodni kezdtem, valahogy így: Ja ucsilasz v skolu, in Vengria pa russzki, ocseny malenkij.. és egyebek.”
Máskor eldugott határátkelőn posztoló öregembernek viszi az új Európa hírét: „Hát, mondom igen, de ne nagyon kérjen tőlük vízumot, mert már benne vagyunk a NATO-ban is, meg egységes Európa lesz és vége a hidegháborúnak.
Teljesen összezavarodott, valahonnan előkapart egy viseletes kockás papirost, amire ceruzával volt felírva pl.: Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia....
Ja, mondtam, ilyen már nincs és elkezdtem diktálni… Cseh Köztárasság és külön Szlovákia, aztán belefogtam az ex-SZU országokba, Lett, Litván Észt,... és jöttek a jugoszláv államok, Szerbia, Szlovénia, Horvátország..., de akkor feladta. Addig nagyon komolyan írogatta, ceruzával a kockás papírra, amit diktáltam.”
Első férjétől elválik, és egy nap úgy dönt „nem kell pasi, vannak gyerekeim, társaságom, könyveim, zenéim..” Hát erre nem rátalál a szerelem?
A többit olvassátok el magatok...Ha jót akartok.
Center
www.ahonapkonyve.hu, 2012., 1190 Ft
