24. hét
Karácsony van, nyugalom, békesség. Finom vacsora után várjuk, hogy csengessen a Jézuska, majd rohanunk a gyerekek után, akik tátott szájjal nézik a szépen feldíszített fát és a fa alatt elterülő ajándékokat. Éneklünk egy pár karácsonyi dalt, majd komótosan kibontjuk az ajándékokat, egyesével megcsodálva mindenkiét.
Most különösen jól sikerült minden, nem volt stressz karácsony előtt és ebben a pár napban sem. A gyerekek örülnek az ajándékoknak, mi gyönyörködünk bennük, és boldogan dőlünk hátra. Szerintem még sosem volt ilyen nyugodt karácsonyunk.
Azért egy pillanatra elszorul a torkom, amikor felfigyelek a baba mocorgására: ha minden rendben lett volna, most egy másfél hónapos kis babóca lenne a karjainkban. De sajnos ezen túl kell lépnünk. Viszont nagyon örülök is a kisember rugdosásának, hiszen valószínűleg minden rendben lehet vele. És elfog azért a lelkiismeret-furdalás is, hiszen ő itt van a hasamban, én pedig folyton az elveszített testvérét siratom. Remélem, a babánknak nem lesz (lelki) nehézsége ebből későbbi élete folyamán, hogy ilyen keserédes vele a várandósságom.
25. hét
Közvetlen karácsony utánra van időpontom a cukorterhelésre. Kicsit aggódom miatta, nehogy a karácsonyi menü meglátszódjon az értékeken. Bár amúgy sem vagyok egy nagy bejgli fan, természetesen lecsúszik egy-két süti a három nap alatt. 27-én reggel kómásan ülök az autóba, hogy odaérjek 7-re a szakrendelőbe. Egy perccel korábban parkolok le, látom, már sor áll a bejárat előtt. Nem sietek, hiszen tudom, hogy a cukorterhelésre várókat előre veszik. Bejutok, kihúzom a sorszámot, majd várunk és várunk, de nem történik semmi.
Egyszer csak kiszól egy ott dolgozó az ajtóból, hogy nem működik a sorszám hívó, ezért álljunk sorba időpont szerint. Rögtön befurakodnak ketten elém, pedig majdnem az ajtónál állok. Végül én kerülök elsőként sorra, mert terhelésre várok, és kismama is vagyok. Kinyomtatnak vagy 7-8 etikettet, majd mehetek is be a vérvételi szobába. Leveszik a vért, megnézik, hogy határértéken belül van-e az éhgyomri cukor, majd olyan kedves a hölgy, hogy kikeveri nekem a cukrot, nekem csak meg kell innom. Nagyon rosszul esik lehajtani, sosem szerettem ezt a vizsgálatot, de most valahogy különösen rossz ízű a tömény cukorszörp.
Meglepődve látom, hogy csak két óra múlva kell mennem a következő szúrásra, a beutalón lehúzták a 60 perces vérvételt filccel, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, ott milyen értéket produkálok. Kimegyek, és hátrébb, ahol már nincs őrültek háza, leülök a könyvemmel. Próbálok olvasni, nyomkodom a telefonomat, de az idő elég lassan telik így is.
Már majdnem letelik háromnegyed óra, amikor érzem, hogy valahogy sehogy sem jó ülni, ide-oda teszem magam, nem jó egyik pozíció sem. Egy idő után érzem, hogy szólnom kell, mert nem lesz ez így jó. Hullámzóan hol émelygek, hol semmi bajom nincs. Bemegyek, és rögtön leültetnek egy hátradönthető székre, a maradék egy órát így töltöm. Sokkal kellemesebb félig feküdni, mint kint a kényelmetlen széken kuporogni. Amikor letelik az idő, ott a széknél vesznek tőlem vért, majd a lelkemre kötik, hogy csak akkor induljak el, amikor jól vagyok már. Komótosan összeszedelőzködöm, elbúcsúzom, és az első utam a pékségbe vezet, ahol egy hatalmas pizzás csigával jutalmazom meg magamat, hogy sikerült túlélni a vizsgálatot. Szerencsére a férjem még szabadságon van, így ő foglalkozik egész nap a gyerekekkel: nekem nem is menne, még mindig elfog az émelygés, ha a cukros löttyre gondolok.
Délután kapom az e-mailt az EESZT-ből, hogy megvan az eredmény. Kíváncsian nyitom meg, bár van egy sejtésem, ami be is igazolódik: a 120 perces cukor beesik az éhomi alá (igaz, csak 4 tizeddel, de) nem csoda, hogy rosszul voltam. Kár, hogy a 60 perceset nem nézték, mert pont azidőtájt kezdtem rosszul lenni.
Kicsit meg vagyok zavarodva, ahogy az internetet és az anyukás csoportokat böngészem, hogy most akkor ez az eredmény borzasztó, elmegy, vagy igazából jó. Hol azt írják, ez már szinte GDM, szigorú diétát kell tartani, mert különben súlyos baja lehet a babának, akár meg is halhat méhen belül vagy. Hol csak a megfelelő szénhidrát bevitelre figyelmeztetnek.
Amikor a védőnőnél voltam, és csak annyit mondogatott a leleteket nézegetve, hogy “nagyon jó, nagyon jó”, majd amikor rákérdeztem, hogy nem gond-e, hogy beesett a 120-as érték az éhomi alá, nagy szemekkel nézett rám, mert nem értette, ez miért lenne rossz. Jó, nyilván nem ez a szakterülete, nem is várhatom el tőle, hogy mindennel képben legyen, annyi mindenre kell figyelniük. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani a doki. Addig pedig reménykedem, hogy a nem-diétázással nem fogom megölni a gyereket..
Borbolya
