2013 januárjában szültem a harmadik gyerekünket. Mindhárom gyermekünk itt, a veszprémi kórházban született. A legidősebb 5,5 éve, a középső 4. Komplikációktól mentes szülés volt mind a kettő. Elmondhatom, hogy a körülmények nem sokat változtak, viszont most (sajnos) jobban beleláttam a kórház életébe, az ott dolgozók munkájába. 37. héten kellett befeküdnöm, mert az NST-n magzati aritmiát állapítottak meg. Majd néhány nap múlva derült ki, hogy a májenzim értékeim vészesen emelkedettek. A nőgyógyászaton kaptam helyet. A nőgyógyászati osztályt különösebben nem részletezném. Azért megemlíteném a nővéreket, akik kedvesek voltak, segítőkészek.

Az aritmia miatt kellett a napi két NST. Ehhez át kellett járni a szülészetre. A szülészet szerintem a 80-as években is így nézhetett ki, talán az apás szülőszobát leszámítva. Van egy vajúdó/megfigyelő szoba 4 ággyal, abból nyílik a nagy szülőszoba (ronda zöld csempével), szintén egymás mellett 4 ággyal, vékony paravánnal elválasztva, és innen lehet átmenni a kórház egyetlen apás szülőszobájába. Vagy a vajúdóban volt az NST vizsgálat, vagy a szülőszobán. A szülőszobán volt, hogy mellettem épp vajúdott egy kismama, de több kismamatársam látott már szülést is.

Egy csütörtöki napon feküdtem be az osztályra. Pénteken vettek vért tőlem, teljes laborvizsgálatra. Eltelt a hétvége, majd egy hétfő is. Senkinek, de senkinek nem tűnt fel, vagy egyszerűen nem akart foglalkozni a dologgal, hogy emelkedett a májenzim a szervezetemben. Arról nem beszélve, hogy erről én mit sem sejtve minden nap azért izgultam, hogy a gyerekkel ne legyen gond, mert napi kétszer volt NST, de egyetlen doki sem mondott semmit a magzat állapotával kapcsolatban. Amikor kérdeztem, az volt a válasz, hogy még nem látta az aznapi eredményeket.

Aztán jött a kedd. Egy doktornő tett először megjegyzést a laboromra, másnapra újabb vérvételt kért. Másnapi (szerdai) eredményem még rosszabb lett (én persze ezt csak utólag tudtam meg). Majd csütörtökön egy doktor úrnak szúrt szemet ez az eredmény, aki nem hagyta annyiban a dolgot. Belgyógyászt küldött át hozzám, genetikai ultrahangot csinált, teljes hasi ultrahangot kért, majd este indította a szülést. Az orvosnak nagyon hálás vagyok, hogy felfigyelt a problémára.

Burokrepesztés után két órával oxitocin infúziót kaptam, és onnantól számítva 3,5 óra alatt megszültem. Nehéz szülés volt. A kisfiam nagyon szenvedett már odabent. Aznap én szültem egyedül és két szülésznő volt mellettem. Akiknek szintén nagyon köszönök mindent, mert nagyon kedvesek voltak és biztattak, segítettek. EDA-ra a veszprémi kórházban nincs lehetőség, csak gázt szívhat a kismama a fájások alatt. Abból én nem kértem, mert az első kettőnél sem vált be. Végül megszületett a kisfiam, akik csupa kék volt és fel sem sírt. Oxigénre volt szüksége. 4/9-es Apgarja lett. Ha még egy napot várnak, lehet, hogy most nem itt lennénk a kisfiammal, mert a Hellp-szindróma egy nagyon veszélyes betegség mind a magzatra, mind az anyára nézve. Igaz nálunk csak kezdődő volt, de így sem úszta meg a fiam, mert szívproblémái vannak, amit remélhetőleg ki fog nőni idővel, addig is kontrollra járunk a kardiológiára. A fiam szépen fejlődik, így bízom benne, hogy más problémája a későbbiekben sem lesz.

Az, hogy a szülés után mit műveltek a dokik, az megint egy kabaré. Szülés után egy nappal ismét vért vettek. Három nap telt el, mire közölték, hogy a májenzim értékeim tovább nőttek (a határérték hússzorosa (!!!) volt már). De ettől függetlenül volt orvos, aki este azt mondta, másnap hazamehetek. Aztán másnap reggel egy másik orvos újabb belgyógyászati konzíliumot kért az emelkedett értékek miatt. Egy háromnapos laboreredmény miatt kérte, de újabb vérvétel nem történt. A belgyógyász diétát javasolt és kontrollvizsgálatot a hepatológián. Úgy volt, hogy másnap hazamehetek. Aztán megint eltelt egy nap, jött egy újabb orvos, aki újabb labort kért, és hasi ultrahangot és újabb belgyógyászati vizsgálatot. Ekkor már eldurrant az agyam és azt mondtam, hogy fogom a gyereket és hazamegyek. Erre az orvos reakciója, hogy májtranszplantáció várhat rám, vagy akár meg is halhatok, ha nem derítik ki, mi okozza és mekkora a baj. Ez persze jogos, de kérdem én, ha szülés után tovább emelkedtek az értékek, akkor nem az lett volna a feladat, hogy akkor minden nap vért vegyenek, hogy ellenőrizzék?! És miért mondanak ellent egymásnak az orvosok, és egyik orvos miért bírálja felül a másikat? Miért nem egyeztetnek egymással? Persze mikor mondtam, hogy saját felelősségre hazamegyek, összehívták az orvosokat és tanácskoztak. Végül a laboreredmény csökkenő májenzimet mutatott, így maradt az első belgyógyász véleménye.

A gyermekágyas osztályon már egész nap az anyával lehet a baba. Cukros vizet, vagy tápszert csak akkor kapnak a babák, ha az anya beleegyezik. Ősrégi mérlegen kell mérni a gyerek súlyát. A kg-os súlyokat kell pakolgatni. A gyerekek kórházi ruhát viselhetnek, ami rongyos, szakadt. Napi 4 vagy 5 pelenka jár. Popsitörlőről az anyukának kell gondoskodnia. Harmadik gyerek révén rutinos anyukának számítottam. Velem kevés gondjuk volt a csecsemősöknek. És talán pont ezért gondolom, hogy ebben a kórházban csak akkor működnek jól a dolgok, ha nincs komplikáció, nincs probléma.

Kevés a lelkiismeretes orvos, akit tényleg érdekel a beteg, a kismama állapota. Én értem, hogy komplikációk mindig és mindenkor lehetnek, de ha azt az orvos figyelmetlensége okozta, az gond. Ráadásul, ha nálunk nagyobb baj lett volna, akkor nem az az orvos tehetett volna róla, aki megindította a szülést, hanem az előző három orvos hibája lett volna, akik nem vették figyelembe a rossz laboreredményt.

Sajnos a bentlétem alatt és utána is sok negatív véleményt hallottam.

De ez csak a szülészet. Tudom, hogy az anyagiak miatt a kórház felépítésén, átalakításán nem igazán tudnak segíteni, de az orvosok, szülésznők, nővérek hozzáállásán tudnának és kellene is, mert ez nem megengedett. Pedig vannak ott jó, a munkájukra igényes emberek.

Ningi