Korábban közöltük Meni posztját, amelyben bátran vállalta, hogy pár napig az ismerősök gyerekei is nála lesznek, "hivatalos" gyerekmegőrző híján. Íme az eredmény.

Jelentem túl vagyunk rajta, és mindenki túlélte. Megyek időrendben, aztán remélem, nem csapongok majd nagyon.

Az első nap reggelén férjem hulla fáradtan érkezett meg a reptérről, fél órával a gyerekek előtt. Enyimek addigra már felöltöztetve, túl a cornflakes-en, totális izgalomban. Az utolsó pillanatban végignéztük közösen a játékos szekrényt, hogy van-e olyan játék, amit semmiképpen sem akarnak bedobni a közösbe, vagy én tartom annyira sérülékenynek, hogy inkább elrakom. Alig pár dolog jött össze. A kicsit gyorsan elvittük a bölcsibe, és már jöttek is a gyerekek.

Végül úgy alakult, hogy jött egy hat éves kislány, a négy éves öccsével.Egy másik hat éves kislány, a három éves húgával. Egy harmadik hat éves kislány a négy éves húgával. És egy három éves kisfiú. Plusz az én hat éves fiam, és a négy és fél éves lányom.

Tehát csak kilencen lettek, egy család az utolsó pillanatban kiszállt, mert anyuka nehezebben bírta a 9. hónapot, mint gondolta volna (nem, nem őrült meg, hogy eleve eszébe jutott, egy másik anyuka is augusztus 20-ra volt kiírva, vállalta, a kiskrapek rendes volt, mert egy héttel a napközi után született meg, majdnem időre).

Ahogy összejött a teljes létszám, kivonultunk a kertbe reggelizni (valaki kérdezte, mekkora helyünk van, mert egy átlag magyar lakásban nem fér el kilenc gyerek...szerintem írtam az első részben is, hogy nincs nagy lakásunk, két szobánk van és egy nagy nappali amerikai konyhával...igen, van hozzá kert, de a fényképen lehet látni, pont akkora, hogy reggelizni ki tudtak menni, de önálló játékra már alkalmatlan). Reggeli után feltankoltunk vízzel, gyümölccsel, és lesétáltunk a közeli parkba játszani. Mivel kivételesen csak harminc fok korul volt, egész sokat voltunk ott, de bizony nekem is be kellett szállnom bújócskázni, hercegnőset játszani, focizni. A délelőtt végén értünk haza, szabad játékot hirdettem, és a férjem pedig bement dolgozni.

A sok - számukra - új játék kiválóan lefoglalta a gyerekeket, egy bő órán át hangos szó nélkül eljátszottak. Igen, folyamatosan menni kellett, ez kért inni, az kért magasan lévő játékot, amannak kellett megtörölni az orrát. De nem kellett állandóan programokat erőltetnem nekik. Ebédre bolognait kaptak tésztával. A mennyiség meglepett, két zacskó tészta majdnem teljesen eltűnt, és a másfél kiló marhahúsból sem marad sok. Ebéd után mese következett, ami csak azért fontos, mert volt egy órám arra, hogy én is egyek, igyak egy kávét, és gyorsan rendberakjam a lakást. Ugyanis a családi napközi akkor nem kínszenvedés a szülőnek, ha a saját ritmusában csinálja. Én eléggé megszállottja vagyok annak, hogy túl nagy kupleráj és túl nagy kosz ne legyen, és mert engem zavar, ezért gyorsan elraktam az egész lakást beterítő játékokat a megfelelő dobozva, felsöpörtem az asztal környékén és fertőtlenítettem, kitakarítottam a vécét. De nyilván van olyan szülő, akinek inkább az jött be, hogy nap végén egy óra alatt mindent megcsinál.

A mese után a délutánból már nem sok minden maradt. Kaptak uzsonnát, majd tombolát tartottunk (filléres kis apróságokat kaptak, radírt, matricát, egy lufit), aztán a maradék egy órában - közben a férjem is hazaért - három különböző pontján a lakásnak három különböző társassal lehetett játszani, és persze az örök sláger, a Playmobil újra szerepet kapott. Mire észbe kaptam, már el is telt a nap, jöttek a gyerekekért sorban, én meg szaladhattam a legkisebbemért. Mire vége volt a napnak, olyan fizikai fáradtság tört ki rajtam, hogy majdnem elaludtam hatkor. Még másnap is éreztem. De idegileg nem volt tragikus, úgy gondoltam ki lehet ezt bírni simán.

A második alkalom volt az igazi meglepetés, annyira jól ment minden. Az első nap sikeréből adódóan voltam olyan bátor, hogy az egész napot egyedül csináltam végig. Reggeli újra a kertben, utána kiborítottam egy nagy zsák - részben saját, részben kölcsönkért - jelmezt, és egy órán át hozzám sem szólt senki, olyan jól szórakoztak. Közben eltakarítottam a reggeli romjait a kertben, és feltettem az ebédet (mazsolás mézes csirkét csináltam rizzsel). Tíz óra körül már aggódtam, hogy túl meleg lesz később, úgyhogy kirobbantottam a csapatot a jelmezek közül, és felmentünk a házunk mellett található játszótérre. Igen, egyedül felvittem kilenc gyereket a játszótérre. Mivel rajtunk kívül senki nem volt ott, ezért könnyű dolgom volt, kiválóan szemmel tudtam tartani őket. A lányok azonnal leültek homokozni, a fiúk pedig megrohamozták a mászókákat. Nem mondom, itt már voltak kisebb összezördülések, az első héten kialakult hierarchiát nem mindenki fogadta el véglegesnek. De kezelhető volt a helyzet.

Játszóterezés után a lakásban leterítettem az asztalt fóliával (ez legalább olyan fontos, mint az eldobható étkészlet), és kitört a rajzolási őrület. Előre vettem pár 4-6 éveseknek való foglalkoztató füzetet, amit most lapokra tépve kiosztottam közöttük, és persze színes papírokat is, ha valaki csak úgy simán rajzolgatni szeretett volna. A gyerekek többségét ez lefoglalta, a többiek pedig elvonultak játszani. Fél egy körül ültünk le ebédelni, ismét egész tisztességes adag fogyott. A mese alatt előkészítettem a délutáni programot, nevezetesen a vicces szendvicsekhez való zöldségeket vagdostam fel. A facebook-on hetekkel ezelőtt valaki felrakott egy képet vicces szendvicsekből, én pedig azonnal nyúltam az ötletet. Kipakoltam a hozzávalókat, és kezdetét vette az alkotói folyamat :)

Kicsit nehezen emelték be, hogy nem muszáj a "sablon" alapján dolgozni, kitalálhatnak maguknak bármi mást is, de aztán csak meglódult a fantáziájuk, alig győztem lefóliázni a kész műveket. Nagyon hamar elment a nap, és utána nem éreztem magam fáradtnak, nem tudom mi volt a különbség a két nap között. Azonnal indultam a sajátjaimmal a játszótérre, maradt még energiám a napi rutinra is.

Összességében volt pár nagy tanulság. Meg kell próbálni figyelni a nemek arányára is, mert a fiamon láttam, hogy pár óra után már zavarja, hogy vele egykorú fiú nincs, és amúgy is a lányok voltak erős többségben. Második tanulság, hogy a saját gyerekekkel van a legtöbb baj. Ez nem csak az én "élményem", kémeim jelentették, hogy igen, a Talia anyukája is kiabált a Taliával. Ja, jó, akkor nem én vagyok a házisárkány szaranya. Vagy nem csak én. Harmadik tanulság, hogy nem kell állandóan programokkal bombázni a gyerekeket, de azért legyen tartalékban is játék-ötlet. Negyedik tanulság, hogy simán el lehet vinni ennyi gyereket egyedül kicsit játszóterezni, sétálni, persze csak ha nem egy nagyváros forgalmas kerületében lakunk. Ötödik tanulság, hogy bizony fegyelmezni kell a más gyerekét is, akkor is, ha nem jó érzés, akkor is, ha pityergés lesz belőle. Különben pillanatok alatt átveszik a kormányt, és onnantól csak a feszültség van.

Az első rész kommentjeiben szereplő kérdésekre igyekeztem válaszolni, talán az maradt ki, hogy mi lett volna, ha betegség tör ki valamelyiken, vagy baleset történik. Mi lett volna, semmi különös, ahhoz képest, mint amikor mondjuk a sógoromék egyik fia volt nálunk pár napot. Ha olyan dologról van szó, ami komolyabb egy kis köhögésnél vagy lehúzott térdnél, akkor azt csináltam volna, amit az óvónők szoktak. Telefon a szülőknek, elmondani mi a helyzet, aztán ők eldöntik, hogy mit szeretnének. Volt egy kislány, akiről azt hittem beteg lesz, szárnyaszegett madár módjára gubbasztott a nappaliban, de aztán végigzongoráztam a lehetőségeket, amik a saját gyereknél be szoktak válni, és kiderült, hogy valószínűleg éhes volt. Ahogy belediktáltam egy kis kekszet és egy pohár tejet, összekapta magát, és fél órával később már együtt rohangált a többiekkel. 

Nem egy olyan nagy ördöngősség ez az egész, mint ahogy én azt gondoltam. Lehet persze, hogy szerencsém is volt. Nem volt kánikula, ki tudtunk mozdulni, nem volt nagy balhé a gyerekek között, senki nem esett le sehonnan. Mondjuk őszintén szólva az fel sem merült bennem, hogy nem mehetek ki a kertbe három percre, mert jaj, mi van, ha pont akkor esik le valamelyik az emeletes ágyról...aki ennyire aggódós típus, annak lehet nem jön be ez az egész...de legalábbis ne akarja egyedül csinálni. Azt hiszem olyan rosszul nem csinálhattam, mert az elején említett két félénk kislány anyukája még aznap felhívott, hogy milyen szuperül érezték magukat a lányok, és hogy egész este a napköziről csacsogtak. De ha nem is lett volna ennyire jó a visszajelzés, akkor is bevállalnám újra. Már csak a saját gyerekeim miatt is, akik ugyan élvezik a nyári szünetet, és kétségkívül különleges ez a két hét, amit most együtt töltünk, de azért erősen igényik a saját korosztályuk társaságát...még akkor is, ha "csak lányok" :)

Meni