Szegről-végről van közöm a magyar nyelv és irodalomhoz, mint iskolai tantárgyhoz, de sem - mint a lelkes kommentelőktől tanult szóhasználatot követve – nyelvnáci nem vagyok, sem Grétsy László nem rokonom. A komoly helyesírási hibák természetes, hogy szúrják a szemem. Egyelőre azonban ezek még csak mint bosszankodó olvasó embert, nem mint szülőt zavarhatnak, mivel korukból adódóan gyermekeim nem tartoznak még a betűvetők közé, mi több, beszélni is csak egykettedük tud.
Ő viszont az erősen kommunikatív kategóriába tartozik. Másfél éves kora körül már egyszerű mondatokban beszélt, a legválasztékosabb szókincset szippantva magába. Most három és féléves, be nem áll a szája, mindenre van „tudományos” magyarázata, hozzáfűznivalója, mindenről van véleménye. Bizonyos hangok kiejtése még nem tökéletes, de nem is a beszédhibák azok, amelyek elgondolkodtattak mostanában vele kapcsolatban.
Dereng, hogy olvastam korábban pedagógiai könyvekben, cikkekben, hogy a beszédfejlődés során a gyermeket ne javítgassuk. Ha a hallása rendben van, és fejlődésében nem tapasztalható semmilyen téren lemaradás kortársaihoz képest, akkor előbb-utóbb helyesen fog tudni beszélni, a környezetéhez hasonlóan. Ennek megfelelően saját gyermekemnél a beszédfejlődés korai szakaszaiban igyekeztem is a háttérben maradni, már ami a javítgatást illeti. Sokat beszélgettünk vele, csak úgy, természetesen, a mindennapok részeként. Egy ideje már azonban, mióta „nagy”, bizonyos nyelvhelyességi hibái bántják a fülem. Egy ennyi idős gyereknél se helyesbítsek?
Abban kezdek egyre bizonyosabb lenni, hogy négyéves kor alatt, az az, mint névelő, hiányzik a gyerekek szótárából: pl. A óvó néni mondta, hogy együk meg a ebédet. Gyanítom, ez valami életkori sajátosság lehet, mert bár hallottam felnőttet, aki „úgy maradt”, a többség azért egy idő után aktív szókincse részévé tette az az-t.
Kicsit jobban aggaszt az egyes szám második személyben helytelenül használt igék (pl. mondol, szedel, tudol) vissza-visszatérése, mely persze eleinte a természetes nyelvtanulás részeként bukkan fel, hiszen a gyerek az olvasol, játszol, nézel mintájára próbál ragozni. De sajnos elég egy nagyszülőkkel töltött hosszú hétvége, vagy szerencsétlen esetben egy így beszélő dadus az oviban, és máris jön a fürdöl, töltöl, látol. Vessetek köveket rám, de még a szőr is feláll a hátamon, ha így hallom ezeket a szavakat!
A nák-olást se korrigáljam? Akkor se szóljak, ha a gyerek rendszeresen azt mondja, én tudnák olyat csinálni, avagy én nem aludnák?
És ha rendszeresen azt mondja: fázok, emlékszek, alszok ahelyett, hogy fázom, emlékszem, alszom? Ezeket a verziókat is hagyjam szó nélkül?
Szintén rosszul cseng számomra, ha személyeket tárgyakra alkalmazott névmásokkal nevez meg: pl. mondd meg annak, beszéltem azzal - neki és vele helyett.
Fővárosiként valószínű, hogy hiába vagyunk az apjával eredetileg nem budapestiek, s hiába nem használunk itthon névelőket a személynevek előtt, nehezen lesz elkerülhető egy idő után, hogy ne azt mondja: találkoztam az Ági nénivel, vagy várom a Katit. Ehhez hasonlóan akárhogyan is úgy mondjuk mi itthon, hogy add ide, mikor Budapesten ugyanez csakis add oda lehet.
Összességében véve tudom, hogy nem nagy horderejű problémáról van szó. A hibái (ha egyáltalán ebben a korban beszélhetünk hibákról) nem súlyosak, örülök, hogy nyitott, szépen beszél, sokat, választékosan, bőséges szókinccsel. Nem javítgatom úton-útfélen, nyilvánosan, megalázó módon, egyszerűen időnként jelzem felé, helyesen hogyan is kell mondani. Ha későn kezdett volna el beszélni, ha nem lenne annyira kommunikatív, amennyire az, ha gondjai lennének a hangképzéssel és beszédértéssel, természetesen nem foglalkoznék még ezzel. De jelen körülmények között, három és féléves korára érzem annyira érettnek, hogy ha lehetséges, a korrekt szóhasználat és ragozás alkalmazása felé orientáljam – bízva abban, hogy nem ártok neki vele.
zöldlevelecske
