Idén volt az első alkalom évek óta, hogy nem voltunk ovis gyereknapon – tekintve hogy már egyetlen gyerekem se ovis. Az ovis gyereknap az részben olyan, mint amilyennek kéne lennie az ovinak úgyáltalában – sport, tánc, zene, móka-kacagás. Köztük a Zseniális Néptáncos Bácsi, aki egyszerű lépéseket és számos egyszerű népi játékot (zenével vagy anélkül) tanított a gyerekeknek, igény láthatóan volt rá rendesen. És akkor belém hasított: uramisten, ezek a kölykök hétköznap már semmi ilyesmit nem csinálnak? Semmi körbenállegykislányka, kútbaestemkihúzki, bújjbújjzöldág meg a többiek? Csak ha anyák napján bemutatják színpadi produkciónak vagy gyereknapon keringőzik velük egyet a Zseniális Néptáncos Bácsi? Hétköznap, óvó nénivel, neadjisten maguktól, az udvaron…

Pedig ezek a játékok valami nagyon ősi, elemi, kulturális kód alatti szinten is működnek. Hirtelen beugrik Baud korábbi beszámolója, amiből kiderült, háború elől menekülő, magyarul egyetlen szót nem beszélő szíriai, afgán, afrikai gyerekekkel is játszható volt a bújj-bújj-zöldág, a virágom-virágom. Részben még a felnőttekkel is. Virágom, virágom, tomorrow? – kérdezte a felnőtt férfi, aki igazán kinőtt már a zsupp-zsupp-kenderzsuppból, valamit mégis adhatott neki a rögtönzött gyerekfoglalkozás. Nem kellett hozzá semmi. Se a szokások-kultúra ismerete, se a nyelv ismerete, se valami gyerekkori emlék, megmutatták, kipróbálta, élvezte, ennyi.

Márpedig, ahogy mostanában hallgatom a gyerekeket, ezek a dolgok csöndben kihalni látszanak, pár nagyon lelkes és nagyon tudatos óvónéni-óvóbácsi csoportját kivéve. ÉN IGENIS JÁTSZOM VELÜK ILYET, jelentette ki önérzetesen Gyula, a szenvedélyes és nagycsaládos óvó bácsi, neki el is hittem, de amikor a Kicsit kérdezgettem, akkor bizony az udvarról csak az jött elő emlékképnek, hogy találtak egy bogarat, és nagy ordítás volt, mikor megpróbálták Jocit beásni a homokba. Mit is játszottatok? Hát, valami kommandóst vagy ilyesmit. Persze hogy kell a szabad játék, voltak ők már felfedezők, kalózok és űrhajósok is, de régen a „szabad játékba” tartozott a körjáték, a bújjbújjzöldág, az ugróiskola és a többi is, felnőtt nem kellett bele, egymástól tanulták a szabályait, észrevétlenül megtanulva énekelni, kihívást jelentő mozdulatsorokat megtanulni, párban vagy közösségként működni, de ennek nem volt mégsem köze a „fejlesztő, irányított” felnőtt foglalkozásokhoz.

Nem tudom van-e köze ennek ahhoz, mit játszunk velük otthon. Már könyvből és szervezett Ringató-foglalkozáson tanuljuk újra a höcögtetős-mondókázós gyerekszórakoztatást (pedig ehhez se kell semmi, semmilyen eszköz vagy speciális tudás), néha eltűnődöm, hogy velünk kihal-e a csipcsipcsóka meg a lovagoltatós, illetve animált oktatóvideóról lehet majd elsajátítani az ugróiskolát, és hogy a pékbe jutottunk idáig.

Persze kéznél a közhelyek: lett helyette Bogyóésbabóca meg Kockásfülű nyúl, a szerepjátékok a Felnőtt Élethez igazodva már rég nem szántás-aratás-lakodalom témakörben aktuálisak, a gépi zene korában sokan már tizennégy éves korunk táján leszokunk az éneklésről (hogy mi minden veszik el ezzel, azzal Palya Bea Nappali dalok lemezénél szembesültem…), és velük élő nagymamák, naponta átlátogató szomszédok, sőt, nagytesók sincsenek sokuknál, akik „mellesleg” ilyesmikre is taníthatnák őket. És hát vannak az új kihívások: Lego, Minecraft, zenélő baba, évente változó játékdivatok, amikbe néha „véletlenül” egyszerű eszközök is bekerülnek (lásd fidget spinner-őrület), kinek kell olyan játék, amihez csak két kéz, két láb és néhány társ szükséges (óvodai gyereknap és Keleti-aluljáró tanulsága szerint tulajdonképpen mindenkinek, csak nem tudják, hogy kell nekik).

Az az érzésem, mesterségesen nehezen lehet ezt életben tartani, valamennyire persze tehetünk az ősi és a gyerekeknek szemlátomást tetsző régi szokások fenntartása érdekében úgy is, hogy akár könyvből, videóról tanulunk újra mondókázni, höcögtetni, ugróiskolázni. De ez nem egészen ugyanaz az észrevétlen tanulási folyamat, mint hajdan: a legtöbb idős ember úgy emlékszik: a körjátékokat, zsipp-zsuppot nem felnőttektől, hanem egy-két-öt évvel idősebb kortársaktól, totyogós kortól folyamatosan, a háttérben hallva a verseket, dallamokat, látva a mozdulatokat, bevésve ezeket abba a nagyon mélyrétegbe, ami még a demenciába csúszó, kilencvenes éveiket taposó öregeknél is érintetlenül megvan. Lehet, hogy már nem ismer meg, nem mutatkozik be, nem tud két számot összeadni, de ha elkezdesz egy régi gyerekdalt, lehet, hibátlanul mondja utánad.

Úgy érzem, nem kéne, hogy kicsússzon a kezünkből ez az ősi nyelv: olyan helyzetekben segíthet, adhat kapaszkodót, hidat egymáshoz vagy máshova, amikor nem működik se gép, se logika, se más, tudatosabb-tudományosabb eszköz.

Arról az azonnali haszonról nem is beszélve, hogy én még nem láttam morcosan és agresszívan csipcsipcsókázó, ugróiskolázó, körjátékozó, bújjbújjzöldágazó gyereket, akinek a látványára és társaságában általában a morcos és agresszív felnőttek is felengednek valahogy.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?