„Szia, te kínai vagy?”
Sosem felejtem el az első találkozást a feleségemmel. Elismerem, elég béna kérdés, de mivel soha nem voltam egy Casanova, jobb nem jutott eszembe. Egy ideje hallottam már, hogy a szomszédok azt rebesgetik, egy japán hölgy költözött az egyik földszinti lakásba. Erre csak mosolyogtam magamban. Kínai lesz az. Ugyan mit tudják a különbséget ezek a locsi-fecsi vénasszonyok. Elnézést, élemedett korú hölgyek. Nem mintha én tudtam volna. De mivel – ki tudja, miért – kamaszkorom óta vonzottak az ázsiai hölgyek, kezdett érdekelni a dolog. Csakhogy akkor éppen éjszakai műszakban dolgoztam, így két hónapig színét sem láttam. Egyik nap aztán, amikor vásárolni indultam, végre megpillantottam. Éppen távozóban volt, de én nekiiramodtam, és végül az utcán utolérve nekiszegeztem a fent leírt kérdést.
Évekkel később bevallotta, hogy a frászt hoztam rá. Így utólag meg is értem. Képzeljük magunkat a helyébe. Egy idegen országban, melynek nyelvét szinte egyáltalán nem érti, még kevésbé beszéli, egyszer csak feltűnik a semmiből egy férfi, és a nemzeti hovatartozását firtatja. De én akkor ebből az ijedségből mit sem vettem észre. Ma már tudom, miért nem. A japánok hosszú évszázadok alatt tökélyre fejlesztették azon képességüket, hogy elrejtsék valódi érzéseiket, gondolataikat, véleményüket. Ezért láttam én akkor egy kedvesen mosolygó, udvariasan viselkedő nőt. Szerény angoltudásommal próbáltam elmagyarázni, hogy mi tulajdonképpen ugyanabban a háztömbben lakunk, ezért vettem a bátorságot, hogy ily módon lerohanjam.
Ő elmondta, hogy éppen a Zeneakadémiára tart, mert hát zenész a lelkem, mint a Budapesten élő japánok többsége. Mondjuk erre magamtól is rájöhettem volna, ha másból nem is, hát abból a hegedűtokból, amit a hátán cipelt. Azt is elmondta, hogy egy nyelviskolában magyarul tanul. Hoppá, gondoltam, itt a lehetőség! Lovagiasan felajánlottam, hogy szívesen segítek neki, velem gyakorolhatja a nyelvet, és ha valamit nem ért, szívesen elmagyarázom neki. Persze mindezt puszta szívjóságból. Na, jó, nem. Valójában rögtön megtetszett kedves mosolya. Meg is beszéltünk egy találkozót másnap délutánra, a lakásomra. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, leírom, hogy akkoriban még a nagymamámmal laktam, úgyhogy az ártatlan lánynak semmitől sem kellett félnie. Mindez november elején történt.
A magyarórák olyan jól sikerültek, hogy karácsonykor elcsattant az első csók. Micsoda boldogság! Csakhogy, amint az lenni szokott, az örömbe némi üröm is vegyült. Mert hát ennek a leányzónak esze ágában sem volt hosszú távon Magyarországon maradni. Azt tervezte, egy év múlva hazatér. Becsületére legyen mondva, erre jó előre figyelmeztetett. De akkor engem ez egyáltalán nem érdekelt. Élveztem minden vele töltött percet, órát. A helyzet akkor kezdett aggasztani, amikor letelt az egy esztendő. Hogyan tovább? Szerettük egymást, de ő hazavágyott, én viszont nem akartam otthagyni a hazámat. Végül úgy döntött, magyarországi tartózkodását meghosszabbítja egy évvel. Aztán még eggyel. Meg még eggyel. Végül négy évvel a találkozás után úgy döntöttünk, összeházasodunk. Micsoda procedúra volt!
Először is ez a tervünk heves ellenállásba ütközött mindkét oldalon. Az édesapja, amint meghallotta a hírt, kapásból kitagadta, és az édesanyja, valamint a nővére sem volt túlságosan elragadtatva. Egyedül a bátyja biztosított minket támogatásáról. Egyébként a bátyónak még fontos szerepe lesz az életünkben, de erről majd később. Az én rokonságomnak az volt a kifogása, hogy mégiscsak külföldi, sok nehézséggel fogunk szembenézni. Nos, ez később valóban így is lett, de mégsem bántunk meg semmit. A dolog bürokratikus oldaláról most nem írnék, de gondolom, világos, hogy az sem volt sima menet.
Egy szó mint száz, 2008 januárjában összeházasodtunk. Elkezdtük közös életünket egy barátságos albérletben. Boldogan éldegéltünk, de a bizonytalanság végig jelen volt. Ő visszavágyott hazájába, én viszont nem akartam elhagyni az enyémet. Ráadásul az akkor már idős és beteg nagymamáról is nekem kellett gondoskodnom. Amikor 2011-ben elhunyt a nagymamám, a kérdés végérvényesen komolyra fordult. Menni vagy maradni? Végül 2012-ben úgy döntöttem, mindent hátrahagyva szerencsét próbálok a felkelő nap országában. Hát így kezdődött a történetem Japánban.
Jabandzsin
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
