Istenem, add, hogy negatív legyen a gyerek PCR-tesztje!

Jan. 4. kedd, valamikor reggel hat után

Korán reggel (vagyis rögtön ébredés után) sikerül úgy felbosszantania a férjemnek, hogy lángot vet a fejem. Az ok mi más is lehetne, mint az Ikea. Hónapok óta beszéltük ugyanis, hogy el kell menni és meg kell venni a fürdőszobába a szekrényt, hogy végre ott is készen legyünk. Én magam november második fele óta kértem vagy százszor, hogy menjünk el és rendezzük le, max. negyvenperces program. De mindig volt valami más fontosabb, és most aztán persze, hogy felemelték az árát az év eleji Nagy Áremelés keretében, amiről az előbb olvastam kávézás közben a telefonomon. Nem is az emelés az, ami fáj, az csak szimplán bosszant, hanem inkább az, hogy mindig minden fontosabb, mint az én kérésem, és azt mindig hátra lehet sorolni valami kifogással. Hát tessék, most aztán itt van! Olyan mérges vagyok, hogy majd felrobbanok... közben megjelennek a nagyok és kakaót reklamálnak, én pedig nekilátok a munkának. 

Mikor akad egy kis szünet, előtúrom a Középsőnek a Nagy pár szezonnal ezelőtti kinőtt vászoncipőjét, és bemutatom, mint az ő új tornacipőjét. Először gyanakodva szemléli, majd pillanatnyi tétovázás után úgy dönt, hogy megfelelő lesz neki („jaj, már alig várom, hogy gymnastique-olhassak benne!”). Beleírtam a nevét is, hogy ne legyen félreértés (de fekete filccel kell írni anya, tudod!!). Nyolc után férj elfurikázza a Nagyot meg a Kicsit iskolába és bölcsődébe - ma itthonról dolgozik, így tudja vinni őket. Nekünk a Középsővel más dolgunk van: logopédushoz fogunk menni.

Húsz perccel később mi is elindulunk a Középsővel, de a szokott útvonal helyett a gps másikat javasol, aztán persze eldobja a jelet és pont ott, ahol még nem ismerem ki magam, úgyhogy egy darabon vakon kell vezetnem, amit utálok. Épp odaértünk, leadtam a logopédusnak a gyereket, aztán visszaültem a kocsiba, és kezdtem pötyögni a laptopon, mikor - háháh! - telefon. Izgatottan veszem fel az ismeretlen számot: az igazgatónő az a fiúk iskolájából. Csak szólni akar, hogy megint pozitív eset van a Középső osztályában, és gondolta az elsők között értesít, hogy ha végzünk a logopédusnál, akkor most már ne is hozzam be legyekolykedves, hanem vigyem egyből teszteltetni. 

Rezignáltan ülök és csak nézek magam elé. Kísérteties a hasonlóság a múltkori esettel: az is kedd volt, akkor is a logopédusnál voltam a gyerekkel, mikor felhívtak és akkor is csak egyetlen egy k. napot lehetett suliba a szünet után, mielőtt beütött a Covid. Divine grace, divine grace - motyogom magamban és próbálok mély lélegzeteket venni. Már látom, hogy ma is a munka hőse leszek a Középsővel a nyakamon - és még a gyomrom is korog, mert reggelizni se volt időm.

Autókázunk hát haza, pontosabban a labor felé, ahol a pcr-t kell csináltatni neki (kötelező előírás az új szabályok értelmében, hogy az legyen a teszt). A labor előtt akkora sor kígyózik, hogy nem hiszek a szememnek! Hát ide nem állunk be, az biztos, erre már tényleg nincs időm a munka helyett. Felhívom a férjemet, hogy akkor most a délelőttre tervezett online tréningje helyett készüljön össze és gyorsváltásban vegye át a kocsit meg a gyereket, aztán vigye el teszteltetni a szomszéd faluba. Sóhajt, de tudja, hogy nincs más megoldás, úgyhogy félbehagyja a tennivalóját és jön elém a kapuba. Két helyre is elmennek, mert az elsőnél nem működik az informatikai rendszer. A másodiknál igen, de ott is kígyózik a sor - adja hírül, és azt is, hogy ebédre biztosan nem érnek haza, miután húszan állnak előttük és emberenként hat perc a procedúra. 

Fél egykor érkeznek, akkor még gyorsan összedob valami ebédet, hogy dolgozhassak, a Középsőnek pedig, amiért bátran viselte a tesztelést, engedélyezünk egy hosszabb mesét.

Háromkor végzek a melóban és indulok a Középsővel nagybevásárolni, mert kong a hűtő. Ha tehetem, inkább egyedül megyek, nem gyerekekkel, de hát a férjnek is be kell pótolnia a napközben kiesett időt. A Középsőnek egy minyonos faliórát, epret és koktélrákot (!) sikerül kicsikarnia belőlem, a férjemnek meg, a nagy kertészkedőnek veszünk egy mini citromfát. Viszonylag jó időt futunk a boltban, így még épp marad annyi idő, hogy hazamenjünk és letegyük a csomagokat, majd továbbmenjek vele a bölcsödébe a Kicsiért. 

Akinek az elmondások szerint nagy napja volt. Jókedvűen megyek vele a kocsi felé, és épp az autósülésbe kötés miatti szokásos harcunkat vívjuk, amikor egyszer csak pukkanást hallok, egészen közelről a fejem mellől és lőporszagot érzek. Reflexből hátrakapom a fejemet, és Kornél is úgy meglepődik, hogy elfelejt hisztizni - aztán marhagyorsan összerakom, hogy a Középső elsütött egy petárdát a kocsiban, az füstölög. Hát én nem hiszem el ezt a gyereket!!! Honnan a jóistenből szedte egyáltalán? (költői kérdés, a pukkantós szaloncukorból). Esküszöm, hogy kitépem a hajamat, tegnap az öngyújtó, most meg ez... wááá! Gyorsan bevágódok én is, és útközben hazafelé elmagyarázom neki, hogy a kocsiban szigorúan tilos petárdázni - meg amúgy mindenhol máshol is. 

Istenem add, hogy negatív legyen a tesztje, meg fogunk őrülni egymástól, ha megint kilenc napig itthon kell tartanom!

Jan. 5. szerda, ebéd után

Bár az eddigi tapasztalatok alapján a pcr-teszt eredményét mindig a mintavétel utáni nap reggelén küldik, ma ez nem történt meg. Reménykedtünk benne, hogy a Középső mehet a szerdai napközibe a bátyjával, de teszt nélkül nem engedik be, (meg nem is vinném potenciális Covidosként), úgyhogy itthon ragad velem. Igyekszem vele matekozni az e-mailben küldött feladatok alapján, miközben dolgoznom is kéne, de tíz perc után végzünk, és onnantól jön az „Anya, mikor játszol már velem?” végtelenített kiadása. Hosszú ez a nap, ma a férjem sincs itthon. 

Ebédszünetben megtudhatom tőle, hogy miért hurcolja mindenhová magával a csillagos tetrapelust, amivel alszik.

„Néha beleszippantok a pelusba, meg a kezembe veszem, mert az adja nekem az energiát. Anélkül nem is élnék!”

 - osztja meg velem bizalmasan. Jó tudni, hogy a gyerekemet csupán egy tetrapelenka köti a földi léthez - de ezt csak magamban gondolom, hangosan meg inkább annyit mondok: 

- Milyen jó, hogy anya talált neked egy pelust még kisbabakorodban, igaz? 

Ezen láthatóan meglepődik, mert eddig eszébe sem jutott, milyen régóta megvan már a pelusa. Arra a felvetésemre, hogy felnőtt korára már csak nem hordja majd magával a pelust, magabiztosan a következőt válaszolja:

„Ha felnőtt leszek meg apuka, akkor is hordani fogom magammal a munkába, és néha beleszívok levegőért.” 

Mikor lejár a munkaidőm, azt játszom vele, amit ő akar, majd négy után megint elzarándokolunk kettesben a bölcsődébe. A rohadék teszt eredménye az odaúton jön meg, délután fél ötkor - még jó, hogy elvileg 24 órán belül kellett volna küldeniük. De legalább negatív, úgyhogy holnap mehet iskolába. Miután felszedtük a Kicsit, megyünk tovább a Nagyért. 

A Nagyra sokat kell várni, míg előkerítik a felügyelők. Mikor végre meglátom, egy óriási, díszes doboztoronnyal a kezében közeledik, sőt, az egyik felügyelő még mellette is cipel egyet. Mi a fene - gondolom magamban - honnan kapott ennyi ajándékot? És legfőképp kitől?!

„Van egy kis baj, Madame X - mondja a dobozzal a kezében a kapuhoz érve a felügyelő srác. - A Nagy ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a dobozokat, amiket a karácsonyfa alatti dekorhoz használtunk, hazavihesse magával.”

Óriásit röhögök (meg ő is), aztán átveszem a dobozkupac nagy részét, és elindulok vele a kocsi felé. Közben próbálom megtudni a Nagytól, hogy mi a szándéka ezzel a sok üres dobozzal. „Hát karácsonyt akarok rendezni!” - mondja magától értetődően. És lőn. Miután leadtuk a Középsőt a karate-edzésen, ő bezárkózik itthon a szobájukba, és nekiáll „meglepni” minket.

Fél hét után hazaér az apja a karatéról felszedett Középsővel, mire a Nagy a már hálózsákban lévő, kezemben tartott Kicsivel együtt mindannyiunkat a szobájukba terel, hogy megláthassuk a meglepetést - de előtte még kiadja utasításba, hogy énekeljünk is, ahogy a karácsonyfa alatt szoktunk. Férjemmel nekikezdünk hát a Mennyből az angyalnak, a Kicsi láthatóan nem érti a dolgot, de örül neki, hogy esemény van, a karateruhás Középső pedig izgatottan megy a lesötétített szobába. 

Belépve megláthatjuk a „karácsonyfát” - értsd: két egymásra rakott kisszéket, amit a Nagy körbetekert a napköziből elhozott ezüstzöld boával, hogy valami összetartsa őket. Az egyik széklábra ragasztott egy szintén leselejtezett nemezcsillagot, majd aláhalmozta a csompapírral beborított üres dobozokat - melyek mindegyikére gondosan ráírta a nevünket. A két öccse izgatottan veti magát a dobozokra - hogy aztán kiderüljön, nincs bennük semmi. A Nagy viszont olyan büszke volt magára az ő privát karácsonya miatt, mintha most mászta volna meg a Mount Everestet. Mostanában amúgy is folyton „versenyeket” talál ki nekünk - a legtöbbször nekem és az apjának kell összemérni, hogy ki az okosabb, mindezt az általa kitalált találós kérdések és feladatok alapján dönti el, szigorú pontozás szerint. (Eddig még mindig én nyertem, csak mondom.)

Folyt.köv.

Shadow

A szerző előző cikkeit ide kattintva olvashatod el.