Már hallottunk sokféle csoportos és egyéni terápiáról önismeretünk elmélyítése vagy élet-gubancaink kifésülgetésére: nemrég a családállításról beszéltünk, még korábban pedig a pszichodráma módszeréről is írtunk. A költészet napján pedig lelkibéka-sorozatunkban az irodalomterápia kerül terítékre – mire jó, milyen élethelyzetekben segíthet, kik tartják, és milyen módszereket használ. Berta Beáta magyartanárral és irodalomterapeutával beszélgetünk.
Hivatalos megnevezésem „biblioterapeuta”, de ezt nem használom, mert túl sokan gondolnának arra, hogy a Bibliát használom terápiás célokra. Bár a Biblia remek, irodalomterápiára alkalmas szövegekkel szolgálhat, természetesen ez esetben csak egy irodalmi forrás a sok közül, és egyelőre én még nem használtam…
Az irodalomterápia művészetterápiás módszer önismeretünk fejlesztésére vagy élet-kríziseink megélésére-megoldására. A módszert egyre többen ismerik és tanulják hivatalos keretek közt. Én 2020-ban végeztem a Pécsi Egyetem kétéves képzését, itt olyanok tanulhatják az irodalomterápiát,akiknek már van egy alapdiplomája. Az évfolyamtársaim közt akadt jogász, lelkész, könyvtáros és pszichológus is, és persze nem én voltam az egyetlen tanár se a csoportban.
A kétéves képzés nagy előnye volt a rövidebbekkel szemben, hogy része volt 100 órányi önismereti foglalkozás, ami nélkül én nehezen tudtam volna elképzelni, hogy csoportot vezessek (Dura Mirjam nemrég hasonlóan nyilatkozott: alapos önismereti munkára a családállítással foglalkozóknak is szüksége van). Képzéstől függetlenül is vallom: időről időre rá kell tekintenünk a saját életünkre, és ha kell, újratervezni. Ki vagyok én? Mit gondolok most magamról? Nagyon mást, mint öt-tíz-húsz évvel korábban?
Történt-e valami fontos az életemben, ami a változásokat elindította? Gyermekem született, vagy épp felnőtt a gyermekem? Más irányt vett a karrierem, hivatásom? Elváltam? Átéltem komoly veszteségeket, csalódást? Azt érzem, megöregedtem? Ezek szinte törvényszerűen bekövetkező események (a pszichológia ezek közül párat normatív krízisnek nevez, amit szinte mindenki átél egy bizonyos életszakaszban), és ilyenkor ideje átgondolni ismét: Ki vagyok én? Erre a „rátekintésre” használhatjuk az irodalomterápia módszerét is.
A lényege, hogy a csoportos foglalkozáson előveszünk egy szöveget – lehet klasszikus vagy kortárs vers, novella, regény, vagy akár dalszöveg – és azon keresztül teszünk fel magunknak kérdéseket, azon keresztül látjuk meg önmagunkat.
Vannak „kedvenc” vagy ilyen célra különösen alkalmas szövegek?
Talán meglepő, de klasszikus szöveget én ritkán használok – talán épp azért, mert középiskolai tanárként ezekkel foglalkoztunk a tanórákon, és talán túlságosan visszahozná az iskolát. Ráadásul a kortárs szövegek szerintem sokszor jobban passzolnak a mai emberek élethelyzeteihez, és olvasni is könnyebb őket.
Sőt, nagyon jól használhatóak a dalszövegek is – nekem volt már Quimby-vagy Pál Utcai Fiúk-szövegekkel foglalkozó csoportom. Népszerű a Harry Potter is, vagy volt csoport, amelyik Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét választotta, eköré szerveződtek az alkalmak. De akár blogbejegyzések, versek, elbeszélések is jöhetnek alaptémaként.
Úgy kell elképzelni, mint egy klasszikus pszichológiai csoportterápiás foglalkozást?
Először is: a csoport vezetőjét „irányító” helyett én szívesebben nevezem „facilitátornak” aki támogatja és kíséri a csoport tevékenységét, de nem mondja meg közvetlenül, mi történjen, ki mit csináljon. Amit még érdemes tudni: van „zárt” és „nyitott” csoport. A nyitott csoport azt jelenti, hogy meghirdetnek 10 alkalmat, de erre nem mindig ugyanazok az emberek jönnek el, a következő találkozás esetleg másokkal lesz. A zárt csoportnál viszont „elköteleződnek” a csoporttagok arra a tíz alkalomra, és csak ők vesznek részt, mások utána már nem csatlakoznak.
Hányan vesznek részt egy-egy ilyen alkalmon?
Általában 6-8 fő, ennél jelentősen többen már nem tudunk hatékonyan dolgozni.
A kreativitás mennyire van jelen? Illetve, kell-e valamilyen irodalmi jártasság, esetleg szövegalkotási tehetség?
Az utolsóval kezdeném: sokan ezt vetik fel először, „én nem tudok verset írni, műelemzéssel utoljára gimnáziumban foglalkoztam, való ez nekem?” Igen. Nem kell esztétikai élményt nyújtó verset írni. Műelemzéshez sincs köze: arra világít rá, mit rezget meg bennem a szöveg, és hogyan fogom továbbgondolni, nem a metaforákkal foglalkozik, vagy hogy „mire gondolt a költő egy esztéta szerint”. Alkotás van a foglalkozáson: például amikor „másképp” fejezünk be egy létező dalszöveget vagy verset, vagy egy létező mese első sorától kezdjük a saját történetünket. Használunk szabad asszociációs módszereket – a szövegeken kívül előkerülnek kártyák, képek, amikből kiindulva belső képalkotással juthatunk el felismerésekhez.
Mit a célja annak az embernek, aki elmegy egy irodalomterápiás csoportba?
Van, akinek van valamilyen konkrét gondolkodnivalója – a Quimby szöveges csoportba például tipikusan az „életközepi válság” korosztálya jött, negyvenegynéhány évesek. Van, aki veszteséget szeretne feldolgozni – haláleset, válás. De van „császárral szült kismamák” csoportja is, nekik ez a központi téma. Több csoportnál végül az „erőforrásaink felkutatása” lett az, ami köré szerveződtek az alkalmak.
De vannak sokan, akik úgy jönnek, hogy „nincs baj, de mintha valami hiányozna, valamiért nem igazán találom a helyem a saját életemben”.
Az ember azt gondolná, az olvasás és az irodalom – hacsak nem színházba megyünk – magányos tevékenység. Mit ad egy CSOPORT?
Igen, ezt is sokan mondják, hogy otthon és egyedül is csinálhatnánk ilyesmit. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a csoport, az egymásra rácsodálkozás nagyon is sokat ad a folyamathoz, még ha a „nagy felismerések” néha nem is a foglalkozáson, hanem a két foglalkozás közti két hétben történnek meg.
A „nagy rácsodálkozások” jellemzően akkor történnek, amikor egy-egy fogalom homlokegyenest mást hív elő egy másik csoporttagból, mint belőlem. Egyszer például a „várakozás” volt a hívószó, ami az egyik csoporttag szerint alapjában véve idegesítő és unalmas, vagy szorongást keltő tevékenység, „valami rossz jön”, míg a másiknál kellemes izgalmat, rákészülést, előzetes fantáziálást hívott elő.
Mint a Micimackóban, ahol Micimackó egyszer azt mondja: „Mert mézet enni, ez csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja…”
Valahogy úgy. Amikor pedig a támogató figyelem terében áll be egyfajta hirtelen csend, az remek felismeréseket és elfogadást hozhat. Nem meggyőzni akarnak, ha mást gondolok – de ha éppen egyetértés van, akkor megélhető az is, hogy „nem, nem vagyok ufó, más is érezte már azt, amit én.”
Van-e korosztály, aki különösen nyitott az irodalomterápiára?
Sok középkorú jön – az előbb említettük az életkori, normatív kríziseket -de elmondhatjuk, hogy kamaszkortól 99 évesig bárkinek tehet jót. Van, aki kifejezetten kamaszokkal dolgozik, én pedig most először kerültem egy olyan helyzetbe, ahol idősekkel, hatvanas-hetvenes emberekkel dolgozom. Egészen fantasztikus képeket alkottak, remekül ment nekik a kreatív szövegalkotás, mintha világéletükben ezt csinálták volna. Kiválóan boldogultak a kártyákkal és jól kommunikáltak. Bátran bele mertek kóstolni a módszerbe, nem a korlátaikat hangsúlyozták, hogy ők most miért nem csinálnak valamilyen tevékenységet az önismereti alkalmon, hanem minden témához, gyakorlathoz, gondolathoz nyitottan viszonyultak.
Nagyon ritkán tartok csoportot ennyire életigenlő résztvevőknek, mint most, az időseknek.
Azt is kérdezik többször, hogy férfiak vagy nők jönnek inkább. Bár valamivel több a nő, vannak kifejezetten férficsoportok is. De a vegyes csoportban nem a különbségeket, inkább a hasonlóságokat ismerik fel egymásban.
Az iskolában nem olyan szempontok szerint nézik az irodalmi műveket, hogy mennyire rezonál valaki aktuális élethelyzetével. Én mindig és önmagában terápiának tartottam a művészetet – a művész és a befogadó számára is – és egyszer valakinek azt mondtam, mintha az éneket, a mozgást, vagy akár a verseket nem arra használnánk, amire való.
Én pedig azt hiányolom, hogy önismeretet semmilyen formában nem fejlesztenek az iskolában. Ami az irodalmat illeti: igen, itt nem az a fontos, hogy „mit gondolhatott a költő”. És amikor egy másik szemüveggel ránézünk, közelebb is kerülhet hozzánk egy irodalmi mű, amitől idegenkedünk a hagyományos műelemzés során. Egy középiskolás diák panaszkodott, hogy nem boldogul Vörösmarty Csongor és Tündéjével, idegen és nehéz a nyelvezete, nem érdekli a klasszikus elemzés, és semmilyen módon nem tud kapcsolódni a műhöz.
Elfogadtam, hogy így nem tud nagyon mit kezdeni vele (és az sem segít, hogy rettentő kevés idő van rá az iskolában), de mégis beszélgetni kezdtünk:
figyelj, itt van a két főszereplő, nem érdekes, hogy egyik se ott keresi a boldogságot, ahol éppen van, ahol él?
Csongor a tündérek közé vágyik, idealizált világra, míg Tünde épp a földre jön a sajátjából, egyik sem a saját közegében keresi a vágyott harmóniát. Amikor ezzel a szemmel nézett rá a diák, mindjárt egészen másként látta, ahogy a másik klasszikust, a Bánk bánt is lehet megközelíteni egy ma is érvényes kérdéssel: mit teszel meg a munkádért a családod rovására, mit áldozol fel? Ez ma is érvényes kérdés – ahogy érvényes volt a Bánk bán keletkezésének idejében is.
A Magyar Irodalomterápiás Társaság - amelynek az irodalomterapeuták szakmai közössége, és amelynek én is tagja vagyok– működtet egy FB-oldalt és egy weboldalt is. Közösségi oldalukon szokták a csoportos alkalmakat meghirdetni, jelenléti és online alkalmakat egyaránt. Kilenc irodalomterapeuta társammal együtt egy könyvet is írtunk Szöveglelő címmel. Ebben 100 szócikket írtunk meg a legkülönfélébb témák feldolgozására, olvasmányajánlókkal és irodalomterápiás szemléletű kérdésekkel.. Személyes csoport a vezetésemmel legközelebb április 17.én indul Budapesten a 18. kerületben, kéthetente másfél órás időtartamban
A szövegek egy része mágikus eredetű, szoktam mondani. Van mágia jelen egy-egy foglalkozáson?
Időnként igen. Fel lehet hozni szavakat, sorokat a mélyből, amiket az irodalom nélkül nem találnánk meg magunktól. Magadra találsz valaki más szövegében, a saját érzéseid néznek vissza rád szavakba öntve a versből, meséből, mitológiai történetből. Egyik személyes élményem Radnóti Sem emlék, sem varázslat című verse.
Vakmacska
