Szabadságon voltam. Gyárban dolgozom, és délutános voltam azon a héten. Viszont unokatesómék esküvőjén lettem volna koszorúslány, így aznap mentünk ruhapróbára. Én voltam a sofőr, a menstruációm negyedik napja késett. voltak ugyan anyai, vagy női megérzéseim, de hagytam, nem akartam megint csalódni, és amúgy is legkésőbb ötödik napra meg szokott jönni!
Nem jött meg. Szerdán gyanús volt, hogy befele alszom a buszon, délutánban sosem aludtam a buszon, sem oda sem vissza. Elengedtem. Csütörtökön ugyan ez, most is aludtam és majdnem be is pisiltem. A gyárunk TESCO közelben van, ott is megáll a busz, gondolkodtam, hogy leszállok pisilni és bemegyek a gyógyszertárba tesztért, de meggondoltam magam.
Pénteken menstruáció sehol, nyolcadik napja késik, a buszon alvás és most nagyon S.O.S pisilni kell érzés, muszáj volt leszállnom. Vettem tesztet is, alig vártam hazaérjek!
Hazaértem, párom itthon, gyors pisi míg a teszt végzi a dolgát zuhanyzok, de már a zuhanyzás közben láttam, a két csíkot, el sem hiszem. Gyorsan végzek, bejövök, elmondom a páromnak, hogy valószínűleg ketten vagyok!
Alig várom a hétfőt időpontot kérni! Nem kell nekem fogadott doki, jó lesz az itteni. Gondoltam naívan. Kereken egy hónap múlvára adtak időpontot, Na én abból nem kérek. Telefon barátnőmnek adja mega a nődokija számát nem érdekel ha fizetni kell is. Láss csodát még aznap fogadott. Hozzá teszem NEM magánban, hanem a rendelőben, pedig a privát számán hívtam, de SOHA nem kért pénzt, és soha nem voltam nála magán rendelésen!
Első alkalommal tudtam, hogy Ő lesz az én „igazi” Nőgyógyászom. Végig kedves volt! A terhességem ideje alatt a legnagyobb problémám a terhességi cukor volt, aminek köszönhetően nem híztam el teljesen, bár inzulinoztam is magam. Roppant büszke voltam magamra, és a dietetikusom is az volt rám. Mindig pisilnem kellett, egy picit magas vérnyomás, és az éjszakákat sosem aludtam végig, sőt alig aludtam, a 4 óra már nagyon jó volt, de nem bántam.
Aztán jött a szülés 2018.10.08-án:
38.hét utolsó 2 napja.
Átlagos napnak indult, várandósságom utolsó napjait élvezve, és örülve, hogy végre sikerült jót aludnom az éjjel. Reggel korán kelés, házi doki receptek kiírása (inzulin, tűk, cukormérő tesztcsík, vitaminok stb..), aztán készülődni a nődoki bácsihoz megnézni a csöppünket.
Doki bácsihoz 11:00-re volt időpontunk. El is indultunk szokásunk szerint időben. Útközben azt fejtegettük, hogy vajon honnan fogom tudni, hogy megindult a szülés, honnan fogom tudni, hogy az a fájás, az AZ A FÁJÁS lesz? Kis tudatlan első szülős problémák! Egyszer már majdnem a kórházhoz érve a lámpák alatt támadt egy gondolatom, hogy kiakadna a szemem, ha nem jöhetnék haza. Ezt sajnos nem mondtam ki, csak gondoltam.
Odaérve, parkolót kerestünk, egy hely sem volt, 2-szer jártuk körbe a parkolókat, de semmi. Majd 10:45-kor kiszálltam a kocsiból, hogy amíg párom helyet keres addig bemegyek, mert biztosan most nem osztályon van a doki, és pontosan fog szólítani. Beérve a rendelőbe szokásos első utam a wc-re vezetett, természetesen igyekeztem.
Alighogy beléptem a váróba, a doki jött a röntgenes helyre, annyi időm volt, hogy megírjam a páromnak. hogy majd ne keressen mert lent van a doki biztosan behív mire odaér. Így is volt. 10:53-kor már hívott is. Bementem. Elkérte a kiskönyvem, NST-re. Nem örültem, de hát már így is kettőt elblicceltünk! Aztán ultrahangozott! Aztán gyanús lett, sok mindent sokszor nézett meg a szívét, szívhangját, a fejét, pocakját, mindenét. Sokat is kérdezősködött, sokkal többet, mint szokott nem görcsölök-e biztos nem görcsölök-e? az inzulinnal kapcsolatban. Már féltem! Abbahagyta az ultrahangot!
Míg töröltem magamról a zselét, közölte, hogy fel fog venni osztályra, mert meg öregedett a méhlepény és nem jól végzi a dolgát, de menjek ki a vizsgáló ajtóhoz, megvizsgál, és majd megbeszéljük. Na, itt a sírógörcs kerülgetett, hogy baj van.
Majd kiderült, 20percet voltam bent ultrahangon, sosem voltunk bent ennyit. Kimentem már láttam, párom is ideges volt, miért voltam bent ennyit. Mondtam neki azt hiszem baj van, elmondtam, mit mondott a doki, de már hívott is vizsgálni. Bementem, megvizsgált, közölte, hogy már egy ujjnyira nyitva van a méhszájam. Majd közölte, hogy felhívja a vezető orvost, hogy vegyenek fel osztályra, fel is hívta, beleegyezett. Ekkor tudtam megkérdezni, hogy baj van-e a picivel. Majd a szokásos vigyorával és kuncogásával mondta, hogy „Nézze! Előbb utóbb meg akarta szülni a picit, ennek ma lesz a napja, burkot repesztünk. De ne ijedjek meg, rendben lesz minden." (imádom ezt a hapsit)
Majd mondta hogy menjek ki, elkészítik a papírt és felkísérnek az osztályra. Kimentem és csak annyit tudtam mondani a páromnak, hogy akkor én ma szülök, már vittek is az osztályra. Szegényem nem tudom mit élhetett át. Illetve sejtem. Engem bevittek a szülészetre, őt elküldték a cuccaimért, amit szerencsére hetek óta az autóban tartottunk, pontosan ilyen esetre. Nem volt szabad szülőszoba, így addig felvették az adataimat, a baba adatait, elkértek mindenféle papírt. A néni szörnyen bunkónak tűnt, de később kiderült, hogy éppen ezer meg egy fele volt a feje.
Nem sokkal később jött is párom a csomagommal, de még mindig nem jöhetett be. Közben 12:00-körül megrepesztette dokibácsi a burkom, az nagyon durva volt, nem fájt, csak ennyi vizet… Bevittek a vajúdó szobába, rám kötötték a CTG gépet, hallottam folyamatosan a kis csöpp szívét, kötöttek rám 1L sima infúziót. Közben néha jött dokibácsi is, és ő is kérdezgetett adatokat. Nem tudtam telefonozni, mert azt hagytam a táskában, azt pedig nagyon nehezen értem el. De mikor elértem, rögtön írtam páromnak, hogy minden okés. Szegényem már nagyon ideges volt. Kb. 13:30 lehetett, mikor lefolyt az infúzió, lett szabad szoba, engem elvittek, pisilni, cuccosomat össze rakni, amit be kellett vinnem magammal a szülőszobára, plusz kaptam egy végbél kúpot, hogy kipucolja bélsaramat. Közben párom is elküldték ruhát venni. Engem befektettek a szülőszobára, ami feltűnően tiszta és kulturált volt. Hatott a végbélkúp.
Megint rákötöttek a CTG-re, meg az infúzióra. Közben szegény párom írta, hogy nincs portás 14:00-15:00-ig, így nem tud ruhát venni. Itt meglátogatott a dokibácsi, aki hallottam, hogy a folyosón kérdezi a szülésznénit, hogy vannak-e már fájásaim. A Néni közölte vele, hogy nincs, majd dokibácsi kérdezte a nénit, hogy hogy csinálom? Majd el is ment. Hozzám jött a néni, hogy elfelejtette szegény párom, majd mondtam neki, még nem is tudott ruhát venni sem, majd mondta, hogy akkor jöjjön fel, és majd intéz neki egyet. Így is lett. Ez itt már kb. 14:30. Nekem még mindig semmi fájásom, így kaptam a plusz egy sima infúzióm mellé egy kis oxitocint, és mondta a dokibácsi, hogy estére lesz baba.
Közben megérkezett párom is végre. -Ja igen, azt ne felejtsük el, hogy a terhesség végéig szajkózta, hogy ő be nem jön, én sem akartam, de mindig azt mondtam majd akkor meglátjuk! Azt hiszem, neki ez nagyobb megkönnyebbülés volt. Nem sokkal később mondta, hogy Ő nem megy ki, bent marad,míg megszülök. Örültem, valahol mindig is tudtam. Láttam az aggodalmat és a félelmet a szemében. Ez utóbbit többször ki is jelentette. Én sosem éreztem félelmet a szüléssel kapcsolatban, úgyis az lesz ami… De tudtam, minden rendben lesz. Lassan bizonytalanul, de elkezdtem érezni a fájásokat. Aztán 16:00 körül erősödtek a fájások, ekkor már határozottan biztos voltam benne, hogy ezt kell figyelni, csak éppen az időt nem néztük. A szülésznő nagyon sokat segített, de a dokibácsi is rengeteget volt bent nálam, sokszor sok időt. Figyelt ránk most is, pont úgy ahogy a 8 hónapban folyamatosan. Itt voltam hálás először és utoljára, hogy cukros voltam, mert így legalább volt nálam győri keksz, különben nem lett volna, párom néha csipegetett belőle, éhes volt.
Egész nap semmit nem evett, reggelit sem, csak valamikor egy kis fornettit. Egyszer nekem is lent volt a cukrom 15:00 körül ettem is egy kis szőlőcukrot, de éhes nem voltam. 17:00körül elmentem, elküldtek zuhanyozni. 18:00 körül, hogy járkáljak kicsit, de nem volt jó. 19:00-kor váltás volt, szülésznő váltás. Első szülésznéni is nagyon aranyos volt, de a második, Ő nagyon! Éppen akkor lépett be a szobába, mikor fájásom volt, látta is. Azt hiszem, itt mutatkozott először rajtam, hogy most már valóban fáj, addig nem volt durva. Inenntől felgyorsultak az események. Kezdett elviselhetetlen lenni, amire azt mondta a dokibácsi, hatalmas szokásos vigyorral az arcán, hogy ezt vártuk, és az jó, ha már elviselhetetlen. Mondta, hogy szóljak, ha fájás van, megvizsgál, megvizsgált, de csak kb 3,5ujjnyi tágulás volt, várni kellett még.
Közben voltam pisilni is. Páromon minden fájás után láttam a tehetetlenség fájdalmát. Néha puszit küldtem neki, néha kacsintottam rá, néha mosolyogtam Aztán egyszer megint éreztem, hogy pisilnem kell, ki engedtek, pisilni végül nem tudtam pisilni, de közben volt egy fájásom, ami az első tolófájásom volt, rohantam is vissza a szobára, majd közöltem. Ekkor mondták, hogy vissza kell tartanom a tolást. Ez így ment, körülbelül 3 tolásig, majd megint kérte a doki, hogy szóljak, ha fájás van megvizsgál, jó? Mondtam, neki, hogy NEM jó. Kuncogott.
De persze megvizsgált, és mondták, hogy akkor készüljek fel, mert tolhatok. Pikk pakk szétszerelték az ágyat szülésre. Elmondták, mit hogyan kell majd. Igyekeztem. Minden erőmet beleadtam minden tolásba. Aztán kérdezték, hogy biztos első gyerek-e? Nem tudom, hogy komolyan mondták-e vagy csak, ösztönözni próbáltak, de jó esett. Miután elkezdődtek az erős fájdalmak, felejtettem el dolgokat, nem tudom, hogy a fáradtság, az injekció amit kaptam, vagy a fájdalmak miatt, de nem emlékszem mindenre, vannak kihagyások, de azt sosem felejtem el, ahogy a Párom könnyes szemmel rám néz, és azt mondja talpig meghatódva, hogy „LÁTOM A FEJÉT!”
Pár perccel később 20:37-kor 3180grammal és 51cm-el megszületett, rám tették, rá néztem, és abban a pillanatban MINDEN FÁJDALOM, elfelejtődött. Ott és abban a másodpercben, ha azt mondták volna, hogy újra kell kezdenem, újra megtettem volna, minden fájás, minden szenvedés minden fáradtság ellenére. Sosem hittem el, mikor azt mondták, sokkal jobban fogom szeretni, ha megszületik. Hogy hihettem volna el? Imádtam már a pocakban. Imádtam várandós is lenni. Minden cukorbaj meg vérnyomásbaj, meg nagy has ellenére. Egyetlen percet sem cserélnék el, az várandósság elejétől a végéig imádtam. Azt sem hittem el mikor azt mondták, minden fájdalmat felül fog múlni, ha a kezemben tartom a babát, hiszen nem lehet csak így elfelejteni a fájdalmat. És - Ó dehogyisnem.
Emlékszem mennyire fájt, és mégsem emlékszem. A szeretet a boldogság felülkerekedett mindenféle fájdalmon.
Abban a pillanatban ahogy megszületett a kincsünk megszületett egy Apa és Anya is. És amennyire én sem akartam, hogy bent legyen a párom, mert féltem, hogy majd valami megtörik benne ezt látva, annyira örülök, hogy bent volt, mert csak még jobban összekapcsolt bennünket. És most itt vagyunk 6 hónapja egy igazi család! Egy boldog apuka egy boldog anyuka és egy boldog csodaszép kisgyerek.
Erzsi
