Útra készen vagyunk: pakoltam pelenkát, váltás ruhát, innivalót. Kinézek az ablakon, kell-e kardigán? Talán nem, de azért dobok a táska tetejére két kapucnisat. Indulhatunk. Kistesó jön velünk, ma nem csak oda-vissza kíséri el Imit az oviba, hanem együtt megyünk a csoporttal a város másik felében fekvő vadaskertbe.

Nem rögvest oda vesszük az irányt, hanem először az oviba megyünk, s onnét együtt tovább. Két kisbusz plusz mi: ennyi járgány kell, hogy elférjen a 7 gyerek meg a kísérők: óvó nénik, dadusok, három anyuka, egy kistesó és egy nagyi… meg a cuccok: két ikerbabakocsi, két tolószék (nem, nem kerekesszék, ők sajnos nem tudják magukat gurítani), és ami egy ilyen rövid kirándulás alatt kellhet: pelenkák, pulóverek, papír zsebkendők.

A vadaskert bejáratnál rövid ideig várakozunk. Népszámlálás veszi kezdetét, ugyanis a házigazda vendégei vagyunk: ezúttal nemcsak a sérült gyerekek mehetnek be ingyen, hanem kivételesen mi, kísérők is. Ennek láthatóan mindenki örül, kivéve magát a házigazda-igazgatót, akinek kezdettől fogva nem tetszett az ötlet (és aki a végén kényszeredetten csatlakozik a csoporthoz egy fotó erejéig, bár miután egy szava se volt se a gyerekekhez, se hozzánk, potyázókhoz, ezen igazán nincs mit csodálkozni). Szerencsére rajta kívül mindenki kedves: minden szervező és ott dolgozó a szívét-lelkét kiteszi, hogy jól érezzük magunkat, legfőképp a nagymacskák gondozója, akit vezetőül kapunk.

Az ország legkisebb állatkertje nem a megszokott flamingós képpel fogadja a látogatóit (nincsenek is, „csak” hattyúk, meg ludak, meg aranyfácánok, meg-meg-meg még sorolhatnám), hanem – hogy úgy mondjam – in medias res kezdődik: a belépő egyből egy látványos nagymacskával, a szibériai tigrissel találja magát szemben. Kisfiaimat persze nem a kifutó legmagasabb pontján méltóságteljesen elterülő pompás példány nyűgözte le, hanem a felismerés, hogy ez is csak egy kajtár macska, és a ketrec felé mutogatva lelkesen kurjongatták, hogy ccicca-ccicca. Ők egyedül, ugyanis a többi kisgyerek sajnos még ennyit sem beszél.

Iminek nyáron lódult meg a nyelve és jött meg igazából a kedve a szóbeli kommunikációhoz, így az állatkerti séta során mindvégig készségesen ismételgette az állatok neveit (már amelyiket ki tudta ejteni): lá-ma, pu-pu-te-ve, ró-ka… de a legbüszkébb a pampanyúlra volt. Ezt azóta is emlegeti és fűnek-fának meséli, hogy ő pampanyulat látott. (Aki nem tudná, a pampanyúl nagy mara néven is ugrabugrál.) De nemcsak ismételgeti, hanem fel is ismeri az állatokat: a pónikhoz érve a kérdésemre, hogy ez milyen állat, egyből rávágja: ló.

Az ilyen „idegenvezetéses” vadaskerti sétákban az a jó – pláne, ha ilyen jó fejek a gondozók –, hogy többet is megtudhatunk az ott élő állatok viselkedéséről, szokásairól (ki gondolná, hogy az oroszlánok szeretik a joghurtot?), mintha csak táblákat olvasnánk – mégoly figyelmesen is – végig. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor ők is könnyebben tudnak reagálni a helyzetünkből adódó speciális igényekre. Gondolok itt olyanokra, hogy ezek a gyerekek nem tudnak bemenni az állatsimogatóba, ezért ölben hoztak ki kiskecskét, nyulat, hogy a tolókocsis gyerekek is testközelből ismerhessék meg őket, sőt még egy kis bónuszt is kaptunk: kinyitották a szamarak és a pónik kifutóinak ajtaját, s így azokat is meg lehetett simogatni. Még a fél éves pónicsikót is, ami Iminek a derekáig ért.

Másfél óra alatt körbejártuk szinte az egész vadaskertet. Kardigán nem kellett, még az időjárás is kedvezett. Megköszöntük a vendéglátást, Hajnalkának külön, hogy a rendelkezésünkre állt és azon volt, hogy a kirándulás élmény legyen a gyerekeinknek. Majd beültettük a gyerkőcöket a kisbuszokba, bepakoltuk az iker- és tolókocsikat (plusz az egyéb holmikat) és visszahajtottunk az oviba. Ebéd után egyiket se kellett altatni. Tippeljetek, vajon miért?

 

MsPoppy