Amikor Imi még a két kiló húsz dekás álomhatár elérésére gyúrt, már tudtuk, hogy nem könnyű menet vár ránk utána se. Az első neurológusa (sőt, egy egész team) azzal bocsátotta útra, hogy a zárójelentésbe beleírta „a korlátozott lehetőségekről a szülőket tájékoztattuk, ennek ellenére megkíséreljük a neuroterápiát”.

Magyarán közölték velünk, hogy ne számítsunk semmi jóra a képességeit illetően, ők legalábbis nem biztatnak bennünket (ugyanakkor, ha nem végezzük becsülettel az általuk előírt napi hatszor fél órás tornát, akkor a mi lelkünkön fog száradni minden majdani fogyatékossága).

Ekkor még az a verzió, hogy a gyereknek lesz majd mondanivalója, csak nem tudja magát megfelelően kifejezni, fel se merült. Se a mi jövőbe néző gondolatainkban, se a szakemberekében.  Sokkal inkább szólt a történet a tartalmi hiányosságokról, hogy lesz-e sütnivalója, s ha igen, akkor az vajon mire lesz elég. Az első igazán biztató momentum az észbeli képességeit illetően számomra az volt, amikor még egészen kicsi volt és reggel mondtam neki, hogy délután jön hozzá a Mama. Nálunk, ha valaki nem kulccsal, hanem a kóddal jön be a házba, akkor a kaputelefon csipog egyet a nappaliban. Azon a délutánon a Mama kóddal lépett be. Imi azonnal felfigyelt a pittyegésre és örömének hangot adva iparkodott a bejárati ajtó felé. Innentől már bátran bízhattam abban, hogy ha más nem, logikája legalább lesz. Hál’Istennek a későbbiekben gyakran megbizonyosodhattuk arról, hogy milyen kis okos tud lenni és mozgásban is szépen – lassan, de biztosan – fejlődött.

A beszéde azonban nagyon-nagyon nem akart beindulni. Egy-egy hangot sikerült képeznie, de semmi több. Viszont mutogatással,  „ráutaló magatartással” kitűnően megérttette magát, amivel sokáig meg is volt elégedve és ez kevéssé tette motiválttá.

Közben persze mi rongyosra beszéltük a szánkat, kisebb könyvtárrá nőtték ki magukat az énekes és mondókás könyveink, és sokszor röhögtünk azon a férjemmel, hogy kínunkban már miket mondunk a gyereknek, csak hogy szóra bírjuk. Egy este hazafelé az autóban, amikor a férjem a Kacor királyt interpretálta és nagy beleéléssel, jóó autentikusan előadta, hogy „a nyuszi, az meg a nokedlit szaggatta ja”, na akkor majdnem nem csak mi dőltünk a röhögéstől, hanem az autó is.

Majd’ három éves volt, amikor járni kezdtünk logopédushoz, miután kierőszakoltam a helyi szakszolgálatnál. Az illetékes „szakember” ugyanis kifejtette, hogy amíg a nagymozgások nincsenek rendben, addig hogy is várom, hogy a legfinomabb mozgás, a beszéd alakuljon!? De mivel gyógytornászt, konduktort biztosítani nem tudott heti 4 órában, ami járt volna a gyereknek, nagy kegyesen engedélyezte a heti 2 logopédiai foglalkozást.

A logopédusnál fújtunk gyertyát, vattát, furulyát, szappanbuborékot, kuruttyoltunk a pohárban szívószállal, ettünk zizit.

Itthon felszereltünk még egy tükröt gyerekmagasságban.

Utánoztuk az állatok hangját. Aztán stratégiát váltottunk és elkezdtük az állatokat keresni azokhoz a hangokhoz, amiket ki tud mondani, hogy legyen sikerélménye. Így történt, hogy az Én elmentem a vásárba kezdetű dalocska nálunk úgy folytatódott, hogy majmot vettem a vásárban félpénzen, majmom mondja: mak-mak-mak. És Imi lelkesen ismételgette, hogy mak-mak-mak. Majd a produkcióba bevontuk a műanyag állatállományt is. És hát ott voltak azok a jószágok, amikről fogalmam sincs, milyen hangot adnak ki, de kapóra jöttek… Azóta úgy szól a dalunk, hogy:

Én elmentem a vásárba fél pénzzel.
Lajhárt vettem a vásárban fél pénzen.
Lajhár mondja: lá-lá-lá.
Kárikittyom édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem.

Imi pedig szépen kimondja, hogy alma, banán, málna, nem, olló. Összesen talán huszonöt szót. És ahogy az lenni szokott, hogy Gyurika raccsol, Sanyikának nem mennek a sustorgós szavak, naná, hogy Imi pont az i-vel küzd, és úgy hívja magát: Eme. J)

MsPoppy