Állok a papírboltban, egyelőre csak bámulok: a szemem érzékeli a látványt, de az agyam még nem fogta fel, hogy egy egész falat beborít a szarosokra szakosodott partybizbaszok sokasága. A telefon zizeg a zsebemben, kis haladékot kapok. Mire visszasüllyesztem a mobilt a zsebembe, az agyamnak az a kis fogaskereke, ami beakadt a gyerekkorom zsúrjainál, meglódul, és miután másodperc alatt vagy ezret pördült a tengelye körül, feleszmélek: ez ma már így szokás.

Kiskoromban csak a tévében láttam olyat, hogy szülinapi zsúron gyereknek-felnőttnek egyaránt papírcsákó dukál, meg szerpentin és konfetti, mint szilveszterkor. Most pedig itt állok és hercegnők, helókittik, verdák, micimackók és számomra ismeretlen figurák hada próbálja eladni a papírcsákót, -poharat, -tányért, -abroszt, meghívót, lufit és még ki tudja mi mindent, amiről kitalálták helyettünk, hogy szükségünk lesz rá. Beállok én is a sorba: keresztlányunknak szülinapja lesz, biztosan örülne egy ilyen tündéri kisegeres tányérnak, pohárnak, satöbbinek... vagy mégsem? Fifivel hónapokig naprakész voltam, tavaly két napig memorizáltam a minimaxról megkívánt melódipiknikpartibaba nevét, a helókitty-láz lecsengett, mire odaértem volna, és csak pislogtam, amikor a tortáról egy zselévé transzformált hánámontána nézett vissza rám.

Hát mi itt még nem tartunk. Néha magyarázkodni is kényszerülök a lelkes eladóknak, hogy nincs kedvenc mesehősünk. A kajtár macskát mégse mondhatom, mert egyrészt már akkor hülyén érzem magam, amikor elképzelem, amint előadom, hogy tudja, a Kacor királyban a háziasszony elzavarja a falánk macskát a háztól és azt mondja: eriggy innen, kajtár macska! na, és az olyan vicces, hogy a kajtimacsekot azóta komáljuk. (De az is milyen fanki lenne, a cukrászdában azt mondani: csókolom, egy kajtár macskás tortát kérnék, csokis piskótából, mogyorókrémmel!) Másrészt a Magyar Népmesékkel előhozakodni mindig magában hordozza a lehetőséget, hogy ha ránézésre az ősanya nem nyert, akkor legalább kultúrsznobpicsának legyek elkönyvelve.

Marad a „márkátlan” állatok és a kajtár macska házilagos előállítása. Van egy kutyás lyuggatónk. Ez jó, ebbe egyedül is be tudja csúsztatni a papírt, és egy kattintással kész a kiskutya. Stiftes ragasztóval rá is tudja ragasztani a papírra. Tegyük hullámkartonra, aranykartonra, barna kartonra. A tejesdobozra talán ne. Lyuggassunk kutyát filcből, csomagolópapírból, lyuggassunk kutyát pauszpapírra, molinóra. Olló-olló! – kiabál Imi az egyik kedvenc eszközéért. (Pontosabban: az ollót kb. a söprű, a tortalapát szintjén lájkolja, jobban, mint a tájolót és kevésbé, mint a mobilt.) A tapétasniccert nem merem elővenni, mert ha meglátnák, az esténk arról szólna, hogy mihez nem szabad nyúlniuk. Így kevésbé lesz egyenes a lap széle, de annyi baj legyen. Csak az én szemem áll rá, mióta egy volt nyomdász kollégám felhívta ezekre a figyelmem. Kistesó megunta a kutyákat, inkább miszliket aprít. De azt jóó sokat. Konfettinek majdnem megfelelne. Apa mosdik, anya nyomtat... szalagot keres, és puccos menükártyánk is lesz.

Kutyánk már van több alommal, de kajtár macskánk egy fia se. Rajzolom-rajzolom, de egyik kajlább, mint a másik. Imi is próbálkozik. Csurog a nyála a papírra, de a ceruzát szépen fogja. Egészen kis korától ügyelt rá, hogy úgy igazítsa az ujjai közt, ahogy tőlünk látta, és az oviban egyre finomodik a technikája. A rajzolásban is. Már nemcsak papíron belüli lengőfirkára és jóindulattal csigabigának mondott maszatolásra telik tőle, hanem kis vonalakkal próbál valami ákombákomot összehozni. Próbálkozunk, de nem megy. Késő van. A kutyákat bedobozolom, megyünk mesét nézni. Naná, hogy a Magyar Népmeséket. Holnap pedig visszamegyek a papírboltba, és bátran rákérdezek: csókolom, kajtár macskás lyukasztójuk vaaaan?

MsPoppy