Reggel kicsit késve érkezünk az oviba. Adri az öltözőben beszélget az óvó nénikkel, miközben Imire vár. Sietősen segítek levenni a kabátját és felvenni a váltószandált, hogy indulhassanak a folyosó másik oldalán lévő szobába, ahogy Imi mondja: tanulni.

Az egyéni fejlesztéseknek itt ez a rendje: a szakemberek az órarendjük szerint járják körbe a csoportokat és viszik magukkal a soron következő gyereket. Adri, a logopédus, szeptember óta minden nap jön Imiért és mennek tanulni. Imi beszélni tanul – világosít fel mindenkit a gyerek, aki rákérdez, hová lesz a séta.

Iminek kemény fedeles, zöld békás füzete van. Ebbe írja fel Adri a házi feladatot, hogy mit kell gyakorolni az Én is tudok beszélni c. könyvből (Imi tanulós könyve, ahogy ő hívja). A könyvet a kilencedik oldalig annyira kiolvastuk, hogy el is tűntek a lapok. A zöld békás füzetet – Imi tanulós füzetét – nagy becsben tartjuk. Tulajdonosa kb. a mobil, a laptop és a takarító szett szintjén ragaszkodik hozzá, vagyis ha elkobzom (vagy a Kistesó veti rá magát), azon nyomban igen kétségbeesett arcot vág, hullatja a könnyeit és a maga sajátos módján, a kis bugyborékolós hangján sírni kezd.  A füzetben eleinte szépen sorakoztak a piros pontok, majd minden ötödik megszerzett pont mellé került egy matrica. Ez olyan motivációs erővel bírt, hogy innentől kezdve minden lecke mellé jutott egy, majd több, és egyre kevésbé szabályos helyen bukkantak fel a kisautók, kutyák, kutyafülék. Mostanra a zöld békát is matricák tarkítják. A füzet belsejében színes tollal írt feladványok sokasodnak. Ha az elejére lapozok, nosztalgiázhatok, mi mindennel gyakoroltuk a F hangot. Fújkáltunk gyertyát, vattát, buborékot. Faín volt. Oldalakon keresztül utánoztunk állathangokat, berregtünk, majd jöttek a szótagok, szavak, míg most ott tartok, hogy ragasztgatom vissza a kistesó által kitépett, egyszerű bővített mondatos kis nyomtatott szövegeket.

Tavaly ilyenkor tapsikoltunk, amikor annyit mondott, hello. A szia túl nehéznek bizonyult. Most meg, miután az öltözéssel elkészült, a hóna alá szorítja a füzetét, a jobbjával kézen fogja Adrit, és mielőtt nekilódulna, félig visszafordulva így szól: Anya, lopodiára mentem!

Az utóbbi időben több helyütt látom itt a BA-n, hogy amikor a nyígás, mint olyan, szóba kerül, vele együtt megjelenik a ’perspektíva’ is, ill. annak a taglalása, hogy vajon mikor-hol-mennyire jogos, célszerű és illő a kfl. nézőpontokkal előhozakodni. Bár megértem, nem igazán kedvelem a „majd megtudnád, ha…”-típusú, egymás problémáit lekicsinylő, saját nehézségeiket előtérbe helyező hozzászólásokat; ugyanakkor az is meglep, mennyire féltik néhányan a komfortzónájukat, nehogy egy-egy ilyen kommenttel megkarcolja valaki a tökéletes(en énközpontú) világukat.

Jómagam szeretek abban a hitben élni, hogy ilyen téren (is) amolyan arany középutas vagyok: amikor Imi-Dumamatyi karattyolni kezd, nem az jár minden alkalommal a fejemben, hogy édes Istenem, mi mit össze nem kínlódunk ezért,  de még csak nem is az, hogy jaj, szegénykém mennyivel elmaradottabb az ép kortársainál, hanem egyszerűen örülök, hogy van  mondanivalója, és löki a sódert.

MsPoppy