Iminaplónkban, amely egy nem mindennapi kisfiú életét mutatja be, ma arról mesél édesanyja, hogyan viselkedik Imi a testvérével és az ovistársaival. Születésétől kezdve gyerektársaság veszi körül, ami boldoggá teszi.

Kistesójával szövetkezik, ha szeretne elérni valamit, de az óvodában is megszerzi, amit akar. Van, hogy rosszalkodik és nem fogad szót, de édesanyja nincs emiatt elkeseredve.

Miután megszületett, Imi rögtön gyerektársaságba került: az inkubátora egy ikerpáré közé esett. Jobbról egy kisfiú, balról egy kislány lett a szomszédja. A lakók aztán kicserélődtek, és nem sokkal később ő is költözködött: szobát, majd intézményt váltott, inkubátorból kiságyba nőtte ki magát – csak az nem változott, hogy három hónapos koráig gyakorlatilag többet volt gyerektársaságban, mintsem a családja körében.

Amikor hazahoztuk, a nonstop gyerekbuli véget ért (nem is volt gondunk az altatással, meg a „zajszűréssel”), de nem szűnt meg a kapcsolata a kortársaival, hiszen gyakran találkozott rokongyerekekkel, eljártunk babaúszásra, zenebölcsibe, és a különféle terápiákon is volt alkalma haverkodni. Akárcsak az unokatesója ovijában, ahová gyakran elkísérte a Mamát, amikor az a kislányért ment. Olyankor ő is együtt játszhatott az udvaron a többi gyerekkel (megjegyzem: keresztlányunk roppant találékony, rögvest pole pozíciót szerzett magának azzal, hogy kijelentette, csak az veheti maga elé a csúszdán Imit, akinek ő megengedi) és ez a rendszer tökéletesen megfelelt Iminek, hiszen akkoriban jobban érdekelték maguk a játékok, mintsem a játszótársak. A játszóházak gyerektársaságaiban szépen elvolt, örömmel vett részt az ottani „feladatokban” és maga is szívesen kezdeményezett játékot. Ha valaki (pl. szomszéd kislány) lekent neki egy pofont, akkor csak nézett, hogy mivaan és folytatta a játékot, vagy az egyik kezével lefogta az illető karját, a másikkal meg mókolt tovább.

Ez a helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor Kistesó öntudatára ébredt. Amíg Kistesó a napjai nagy részét a pihenőszékben töltötte, Imi vígan elvolt vele: betakargatta, odaadta a cumiját, vitt neki játékot (általában nem neki valót), puszilgatta.  Az oviban kb. ugyanezt csinálta a súlyosan mozgássérült csoporttársaival.

Aztán kinyílt a Kistesó csipája, s onnantól kezdve két tök egyforma kisvonat közül mindig ugyanaz kellett mindkettőnek… Kezdetét vette itthon az erőszakkal-megszerzem-majd-gyorsan-menekülök-a-zsákmánnyal c. játék, melyben ki-ki a maga eszközeivel vett részt: Imi húzta Kistesó haját, Kistesó meg harapott. Kivéve, amikor a ’közös ügy’ felülírta az egyéni érdekeiket. Olyankor nagy egyetértésben sántikáltak – és sántikálnak ma is – a rosszban. Rendszerint Imre az értelmi szerző, Kistesó pedig a kivitelező. Így szerzik meg a távirányítót, a slusszkulcsot, a ridikülömet, a hajszárítót, a csavarhúzó-készletet, az egereket. Imi kinézi magának, megtervezi az útvonalat (porszívóról kisasztalra, kisasztalról az ablakpárkányra), Kistesó meg kb. 4 másodperc múlva teljesíti a küldetést. Jó esetben megosztoznak a szerzeményen, rosszabbik esetben megindul érte a küzdelem…

Kíváncsi voltam, ehhez képest hogyan viselkedik az oviban a többi gyerekkel. Hát, ha voltak is illúzióim, nem tartottak sokáig: kb. ugyanazt-ugyanúgy, mint itthon.

Felbiztatja Dzsesszit [nem ez az igazi neve, de higgyétek el, meg kellett magamat erőltetni, hogy valami hasonló kaliberűt találjak], hogy csenje el az óvó nénik mobilját az asztalról, s miután ő elvégezte a munka nehezét (felmászni a székre, onnét az asztalról elemelni, zsákmánnyal együtt lemászni), Imikém szépen leteperi és kicsavarja a kezéből, majd a térdét csapkodva nagyokat röhög a saját májerságán.

De Dzsesszikát se kell félteni: Imi kedvence az oviban egy játékpartvis. Nem egyik kedvenc játéka és még csak azt se mondhatom, hogy a kedvenc játéka. Nem: a partvis mindezek felett való. A partvis – ahogy Imi mondja: taka-taka a non plus ultra, amit időnként hazahozunk, mert nincs szívünk az oviban hagyni, hogy magányosan várja meg a következő napot, netán hetet. Így néha felsöpörjük vele a bejárattól az autóig vezető utat, majd hazáig hallgathatom a hüppögését, amiért elvettem tőle, megelőzendő, hogy a kocsiban hadonásszon vele.

Namármost egyik nap, miközben Imrém takarít, Dzsesszi gondol egyet és kicsavarja a taka-takát a kezéből. Imi sírni kezd és az óvónők – akik látták, hogy mi történt – biztatni kezdik, hogy vegye vissza, hisz’ jogos a bőgés, ő kezdett el vele játszani… Erre Imi nekiiramodik, megragadja a partvist, húzza – de Dzsesszi se ereszti, így hát végighúzza őt is a szőnyegen…

Lehet, hogy most sopánkodnom kéne, hogy mér’ rosszalkodik, mér’ gyepálja a többieket, mér’ nem fogad szót? De az igazság az, hogy bár néha bosszant és nincs türelmem hozzá, igazából örülök neki, hogy legalább ebben olyan, mint a többi gyerek. Mint egy átlagos kisgyerek.

MsPoppy