Három óra múlt, leparkolok az ovi előtt. Ilyenkor könnyen találok helyet az új naaagy autómnak, a „vadászat” ebéd után szokott lenni. Nem bezzegelésből említem a verdát, hanem hogy megosszam veletek abbéli örömömet, hogy a tolóajtónak köszönhetően megszűntek az olyan jellegű problémáim, mint pl. hogyan kanalazzam ki a gyereket az öreg coupé (férjem egykori csajozós autója) jobb hátsó üléséről, ha nem tudom kinyitni az ajtót, mert olyan szorosan mellénk álltak; valamint, hogy ebbe Imi egyedül is be tud szállni: felmászik a magasított padlóra, onnét pedig felkapaszkodik a gyerekülésbe. Igaz, hogy mindez 2-3 percig is eltart (főleg mert félúton elkezd a csattal babrálni), de akkor is: haladunk az önállósodás útján.

Nem kell sietnem, nem kell attól tartanom, hogy a kisfiam könnyáztatta arccal és hüppögve várna rám, mert a második héten ezen túljutottunk, de azért - megszokásból - szedem a lábam, a csizmám sarka kopog a kövön. A folyosó falán gyerekrajzok sorakoznak. Variációk egy témára: almák, falevelek, szőlőfürtök – az alkotók nevének kevésbé szigorú betűrendjében.

Lelassítok. Nézem a rajzokat, festményeket, ragasztmányokat. Ahogy az lenni szokott: az összkép vegyes, és ha közelebbről, egyenként tanulmányozzuk őket, találunk az ákombákomtól kezdve a szájtátósan jóig mindenfélét. Alighanem az én gyerekkoromban is így volt, bár nem emlékszem rá. Arra igen, hogy a hóvirág festése fekete fotókartonra sehogy se akart sikerülni, mert minduntalan úgy fogtam hozzá, mint a többi virág ábrázolásához: középen egy pötty, majd körben a szirmok – míg az óvó néni meg nem mutatta a „titok nyitját”, a lefelé konyuló fehér szirmok ecsetvonását. A mai napig bennem él ennek a rácsodálkozásnak az élménye.

Az iskolában jól rajzoltam, szerettem is, sosem kellett szégyenkeznem a folyosón közszemlére tett munkáim miatt. (Egyszer gondoltam is egy nagyot: jó pénzért megrajzolom az osztálytársaim házi feladatát, de miután elszóltam magam otthon, édesanyám derékba törte a virágzónak induló vállalkozásomat.) Nem tudom, az oviban hol „teljesítettem” a mezőnyben: az élén vagy a ’futottak még’ kategóriában, ezt az óvónők által összegyűjtött és édesanyám által gondosan megőrzött mappák segítségével is aligha lehetne rekonstruálni a többieké nélkül, ha pedig édesanyámat kérdezném, bizonyára elfogult választ kapnék.

Mert hát azok vagyunk. Elfogultak. Mindnyájan. Én is.

A folyosóról az öltözőbe lépek. A polcok fölött a falat itt is gyerekrajzok borítják… a mi csoportunké. Gyerekenként egy-egy karton kifüggesztve, az aktuális remekművek rátűzdelve. A hét karton ugyanazt a látványt nyújtja, mint a folyosón levők: jól és kevésbé jól sikerült gyerekmunkák. Egyenként szemügyre veszem őket: klassz, klassz, klassz, közepes, közepes, kicsit kanyi, nagyon kanyi.

És a nagyon kanyi alatt ott virít a kisfiunk neve.

Normál esetben az ember ilyenkor lelombozódik, én mégis roppant büszke vagyok. Mert ezekben a sete-suta alkotásokban ott van az önkezűség. Sok. Jóval több, mint amennyi némelyik kis társának megadatott.

És ez a lényeg: hogy a viszonyítási alap, az önmagunk… és, hogy mindenki megkapja azt a segítséget – legyen az egy ecsetvonás, egy alma félbevágása, vagy akár a görcsös kis ujjak kibontása, hogy egyáltalán meg tudja fogni az eszközt – bármit, amire szüksége van ahhoz, hogy megfesse a maga művét. Mert sosem tudhatjuk, hogy melyik kis kanyi hóvirág, levél- vagy almalenyomat hozza meg az elkövetőjének a felfedezés örömét.

MsPoppy