Azt ígértem, a boldogságról fogok írni. Hát itt a boldogság: a gyerekeket elvitték a nagyszülők az őszi szünetre. Vége a hosszú hétvégének, ha nem lett volna vége, a diliházban végzem. Négy nap szünet, négy nap szüntelen vita.
Régen olyan büszke voltam a gyerekekre, amikor babák voltak, sosem ordítottak egyszerre. Mindig csak az egyik, vagy egyik sem, jó alvók és evők voltak. Mikor megtanultak járni, kétfelé mentek, futottam utánuk, nem lett tőle bajom. Most mindjárt háromévesek, ordítanak, veszekednek és annyit nyafognak, hogy esténként Algopirinnel fekszem. Fáj a hátam, a vállam, a nyakam, és kimerült vagyok. Az ikrek kicsinálnak. Összefognak ellenem, úgy szeretik egymást, ahogy engem sem. (De igen, nagyon szeretnek.) Megtanultak átverni, kicselezni, elbújni és megtanulták a végtelenbe csúsztatni a határokat. Megtanultak kicsinálni.
A veszekedést meg lehet tanulni kezelni, nincs vele bajom, Vekerdy olyan érdekeseket ír a korosztályukról. Az ő tanácsára hagyom őket szabadon élni, külön udvart és kertet építettünk neki, van játszóterük és saját Duna-partjuk. Kavics, faág, levelek, bokor és víz. Az ordítást is elfogadom, szeretem az iskolai zsivajt, a strandot, a sportversenyeket, a tévét is bömbölteti a szomszéd, nem fogok felkopogni a seprűnyéllel, nem érdekel. Csak az a nyafogás ne volna, a hiszti: a nem akarom, nem szeretlek, nem megyek, gyere ide te, vegyél fel. Rombolok, futok, nem megyek lefeküdni. Nem tudok mit kezdeni avval, ha a földön fekszenek, és egy szavukat nem értem, mert ordítva hablatyolnak. És eszük ágában sincs öltözködni. Ha nem akarnak fürdeni, ha bekakiltak, de nem akarják kivenni a kakát. Ha a bili mellé megy a pisi és dafke belelépnek. Ha dobálják az ételt, hiába a szép tányér, a szalvétával terítés, mégis trutyit vacsoráznak.
Az ünnepek a legnehezebbek.
Szünet van, a férjem dolgozik, egész nap egyedül vagyok velük, úgy vártam a hosszú hétvégét, diót gyűjtünk, leveleket, gesztenyét. Süt a nap, a gyerekekkel kézen fogva futunk. Seprünk, fát és tuját ültetünk a kis házunkban a szigeten. Nem lehet, mert ha jobbra kéne menni, balra mennek, a fát eltapossák, a diót eldobálják, a gesztenyét meggyújtják. Az összesöpört levelet széthordják. A kakaót kiöntik, a falra piros vonalat húznak, kipisilnek a bugyiból.
Rám üt a fiam.
Hoppá, angyal szállt el felettünk.
Szeretem a rossz gyereket, szeretem az önálló akaratot, nem gond, hogy le akarnak válni, nyugtatom magam. Fenét. Irtó nehéz, két dafke kis ember egyszerre. Két dafke ordítógép. Mikor a szeretet szakadékának szélén vagyok, legszívesebben kiugranék, és elfutnék az ikrektől, azonnal észreveszik, és visszahúznak.
Vagy csak lefekszem a szőnyegre, befogom a fülem: anya az idegösszeomlás szélén.
De én szeretlek anya, ne sírjál. Jó leszek, én aranyos vagyok anya.
Adok puszit.
Anya boldog, megbocsát. És másnap minden kezdődik elölről. „Anya gyere, kérek kakaót!” Jó reggelt, boldog anya! Ma elvisszük a gyerekeket.
Huhhhhhhhhhhh.
Kiss Noémi
Ikeranya
