Emlékül egy letűnt kor nagyszüleinek és azok unokáinak

Hétvégente igen gyakran látogattuk meg a nagyszülőket, hátrahagyva a nagyváros nyüzsgését, hogy kis időre lelassuljunk, töltekezzünk, és nem utolsó sorban besegítsünk a nagyszülőknek is a háztáji teendőkbe. A tesómmal mindig lelkesen ültünk be a piros Skodába, hogy 60 perc unalmas utazás után végre kiszabaduljunk valahová, ami számunkra a tökéletes szabadságot és boldogságot jelentette.  Az utolsó néhány kilométer volt a legnehezebb, akkor csúcsosodott ki a türelmetlenségünk, de amikor megláttuk a falu határában a TSZ iroda fehérlő falait, akkor már jártuk is az örömtáncot. A kocsiban is!

Tata mindig a lócán ülve várt minket, mindig tudta mikor érkezünk, és már messziről kiszúrta az ismerős autót, és én is lestem már messziről, ahogyan nehézkesen, botjára támaszkodva feláll, remegő kezeit nehezen tudja kontrollálni és már mosolyogva botorkál felénk. Mindig, de MINDIG meghatódva üdvözölt minket. Boldog volt, hogy ott vagyunk, végre! Mama mindig serénykedett, ő nem ismert komótos tevékenykedést, nem tudott tétlenül, ücsörögve várni minket, ő inkább több százféle dolgot csinált egyszerre, kiváló menedzser lehetne belőle bárhol a mai világban. Ő is tudta a zajokból, hogy megjöttünk, lazán kivágta a nyári konyha szúnyoghálós ajtaját, megigazította a fejkendőjét, hogy csinosan fogadjon minket, és ő is sírásig meghatódva üdvözölt minket

„Na, megjöttetek?!”

felkiáltással.

Meg! Azonnal ugrottam is a nyakukba, azt se tudtam, hogy csókoljam és öleljem őket, csak a Tata lábára kellett mindig vigyázni, de valahogy ha ott voltunk, sosem fájt a lába, ő is serénykedett, a maga tempójában, hogy minden a kedvünkre legyen. Ezer és egy kérdés jött azonnal, mindenről be kellett számolni, hogy hogy megy az iskola, milyen sikereket értünk el, van új cipő???! És minket is érdekelt, hogy megszülettek-e már a kiscicák, kibújtak-e a kiscsirkék, érik-e a cseresznye, vagy a tehén hová csavargott már el megint.

Tata mindig tréfálkozott, kötekedett velünk, azt leste, hogy tud minket megnevettetni. És ez sikerült is mindig. Anyuék vették elő a finom szappant Mamának, Tatának az új kenőcsöt a fájós lábára és a szép új kalapot. Hoztuk az újdonságokat, városban kapható finomságokat, ruhákat, szükséges háztartási holmikat. A gyors beszélgetés és hangzavar közben mindenki bele is kezdett a vidéki életbe. Apu öltözött is át, szerelte a villanyt, festette a kerítést, permetezte a fákat, Tatával megbeszélték az aktuális politikai dolgokat, bőszen szidták a „komonistákat” és persze a futballbírókat. Komoly dolgokról tárgyaltak.

Anyu és Mama (az anyám anyukája) azonnal a lényegre tértek, máris fogták meg a kakast, aki már a múltkor is a fazékba volt tervezve, de megsajnálta Mama. Viszont most nem menekül, a hálátlan dög ismét nekiment Mamának, a kenyéradónak, kihasította a szeme fölött, így megszületett az ítélet: húsleves lesz belőle. Nem olyan egyszerű befogni egy ilyen veszélyes vadállatot, beleizzadtak Mamáék, mire lebírták fogni, hogy elvághassák a nyakát. A halott madarat csodálattal és félelemmel vegyítve nézegettem, hogy tulajdonképpen döbbenetesen óriási volt már. Forrázás után imádtam a tollait tépkedni. Ez idő alatt a tesóm tökéletesre fejlesztette a csúzliját, merthogy Apu hozott neki csapágy golyókat is, hogy majd azzal ráncba szedi a vadállatot, de ez alkalommal elmaradt a móresre tanítás a kivégzés miatt. Maradt a villanypózna-célozgatás.

A mi dolgunk csak annyi volt, hogy ne legyünk láb alatt, de ha kell valami, akkor azonnal álljunk rendelkezésre. A Mama már régen nem sütött házi kenyeret, volt péki kenyér. Ez is feladat volt, ha megláttuk a kenyeres autót, azonnal venni kellett a pénzt, szatyrot, és futni kellet a boltba, hogy hosszú sorban állás után nekünk is jusson egy kétkilós. Akkoriban kétféle kenyér volt a boltban, az 1 kg-os és a 2 kg-os. Nem csak úgy elácsorogtunk a sorban. Áhh! Beszélgetni kellett! „Oszt kinek az onokája vagy?” Megmondtam. „Ó hát tudtam én, pont olyan görbe a lábad, mint anyádé, egyem a szívedet, oszt anyád hogy van?” Jól! És így tovább és így tovább.

Szaladtam is haza a kenyérrel, csak ügyelni kellett a még friss tehénlepényekre, hogy meg ne csússzak rajta. Természetesen mezítláb mentünk mindenhová, amikor már meleg idő volt. Az úttesten alig volt forgalom, napi háromszor távolsági busz járt, egy-egy mezőgazdasági gép, az állatorvosnak és az agronómusnak volt autója, amúgy biciklisek, stráfkocsi jártak az úton. A járdát minden porta előtt felseperték kora reggel, nem illett összetapickolni holmi sétálással. Én is ugrottam, ha a gereblyézésem eredményébe a tesóm belecaplatott. Nyilván direkt. A járda a ház előtere volt, amit illett takarosan, csinosan tartani. Minden porta előtt virágoskert, gyümölcsfák álltak, és rendes verseny zajlott, kié a legtakarosabb porta.

Ha meglett a kenyér, akkor be lehetett szállni a 16 tojásos annuska szelet habverésébe. Kézi robotgép híján ez csapatmunka volt a javából. Imádtam, Mama mindig nevetve mutatta meg habverő tudományát, volt pár lóerő a karjában, az biztos!  Egyem a szívét, mikor végre kapott robotgépet, minden nap sütött valamit, a mosógép után az volt a kedvenc háztartási eszköze. Habverés után már megint útban voltunk, kaptunk is két vesszőkosarat, mehettünk a tengeribe nyűni a dudvát. A homokos, szabolcsi talajból könnyű volt kihúzni a gazt, amit a disznók hangos csámcsogással ettek meg. Még a gyom sem volt haszontalan, tökéletes újrahasznosítás zajlott. Imádtam nézni a disznókat, ahogy zabálnak, a bűz ellenére is. 

Mire begyűjtöttük a farakás alól a tojásokat, felkapartuk az udvart és beszedtük a száradt ruhát, már mehettünk is ebédelni. Minden bio volt. Az a kaja most egy gasztronómiai csúcs lenne, csupán az alapanyagok minősége miatt, a Mama hozzáadott főzőtudománya, pedig nem tudom, hány Michelin-csillagot érne. Igazi rossz evő gyerek voltam, így sem Tata, sem Mama nem értette, hogy eszem felnőtt mennyiségeket. A Tata esküdött rá, hogy már egészen kicsi korban meg kell ismerni a csípős ízt, mert az mindenre orvosság. Nos, Tata érszűkületes volt, a jobb lábát térd felett amputálták is, mellette voltak motoros idegrendszeri problémái is, ezekkel együtt is 85 éves koráig élt. Én hiszek a csípős íz egészségvédő erejében, és szeretem is. Ebben is követem a Tatát.

A nyári szünetek nem teltek ennyire intenzíven, sokkal nyugisabb volt minden, de szinte minden nap tartogatott valami újat, kalandot, annak ellenére is, hogy félig-meddig falusi parasztélethez voltunk szocializálódva. Csodálatos nyaralásaink voltak. Lényegében magától felvettük a falusi lét ritmusát, vártuk, terveztük és készültünk is rá. Nincsenek olyan emlékeim, hogy a nagyszülők bármire utasítottak volna, valahogy tudtuk a dolgok menetrendjét, és szépen hozzáhangolódva tettük is, amit kellett. Nagyon korán keltek a nagyszüleim a jószágok miatt, és rengeteg állat volt. Ebédet akkoriban nem lehetet rendelni, a Mama főzött, mikor mi volt az éppen a szezonális zöldség/gyümölcs, és zseniális érzékkel tudott olyat főzni, amit én, a rosszevő gyerek is szívesen ettem. Aztán a Tatának is vinni kellett ebédet, minden nap.

A Tata is korán kelt, ő a TSZ portán dolgozott, ő reggel elment és délután jött haza. Mire mi kimásztunk az agyból, addigra Mama már lerendezte az állatokat, begyújtotta a sparheltet, feltett főni ezt-azt, nekilátott a napi teendőknek. Ez mellett jutott idő a szomszédasszonnyal is cseverészni, hímezni egy kicsit a díszpárnán, vagy ledőlni húsz percre, nem hajtott, nyugisan sorban csinált mindent. Reggeli után tettük mi is a dolgunkat. Emlékszem, hogy mindenre volt idő. Nagyon szerettem kertészkedni, gyümölcsöt szedni, vagy a főzésben segédkezni. Közben rengeteget ábrándoztam, énekelgettem, alkottam valami meglepit a Mamának, hogy megháláljam azt a sok jót, amivel elhalmozott minket.

Ebéd előtt el kellett vinni Tatának is az ebédet. Aztán, amíg a Tata ebédelt, a mi feladatunk volt a porta őrzése. Naplózni kellett egy kockás füzetbe a be- és kilépő mezőgazdasági járműveket.  Időpont, rendszám és sofőr adatainak rögzítése volt a feladat, és nem utolsó sorban a hangos köszönés. Ha ez megtörtént, fel lehetett nyitni a sorompót. A nap csúcspontja a sorompó-emelgetés!  

Félelmetes volt, hogy minden gépésznek volt valami agyament tréfája hozzánk, vagy el akartak vinni magukkal aratni, forgatni, kapálni, ganézni. Mindig vártuk, hogy jöjjön valaki, aki durrant valami poént. Annyira tetszettek a falusi poénok, annyira eltérő volt a mi szofisztikált városi életünktől, hogy sosem untuk meg.  A kedvencem egy Gyuri bácsi volt, aki folyton azt leste, hogy hány fogam lötyög. Elő is húzott minden alkalommal egy rozsdás harapófogót valahonnan, hogy ő, az önkéntes foghúzó majd kihúzza a lötyögő fogat. Minden alkalommal, még akkor is, amikor már fiatal felnőtt voltam.

Másik kedvenc bácsim stráf kocsival hordott ganét a tehenek alól, ő az alkoholizmusa miatt gégebetegséget kapott, ami miatt felvágták a gégéjét és elveszítette a hangszálait. Ezek után jó útra tért, antialkoholista lett és nagyon jól ment neki, saját lovai is voltak, és fuvarozásból élt egy szép portán a szép családjával. Beszélni csak úgy tudott, ha befogta a lyukat a torkán, és mint valami vicces kacsa, hápogás szerűen beszélt. Mindig vigyorgott, és nehezen lehetett érteni, amit mond, így hozzá hevesen gesztikulált is. Tele volt a szeme szeretettel és csillogással, akármikor meglátott minket. Csak huncut, furfangos kérdései voltak, hogy arra nem lehetett válaszolni úgy, hogy bokáig ne piruljunk.

Mindenféle figura élt a faluban, voltak tragikus sorsú emberek is, jómódú emberek is. Voltak lusták, voltak értelmiségiek. Nagycsaládosok, kiscsaládosok, magyarok, cigányok, románok, és még hollandok is! Egy dolog, azonban közös volt bennük: mindenkinek szoros kötődése volt a földhöz. Részben vagy egészben abból élt.  Tata is csak mellékesen dolgozott a TSZ portán, mivel mozgássérült volt, már nem tudott több hektáron dohányt termelni, ahogy az elterjedt a környék termőföld adottságai miatt, másképpen kellett bepótolni a rokkantnyugdíjba.

Ettől függetlenül a kis negyed hektáros háztájit minden nap apródonként művelte. Mindent együtt csináltunk. Nekünk teljesen természetes volt, hogy a Tata ténykedéséhez segítség kell. Neki amúgy óriási tudása volt mindenről, és megtiszteltetés volt segíteni neki. Szinte szerencse volt a mozgáskorlátozottsága, így minket vehetett igénybe, és szépen irányítva komolyabb dolgokat is megtanultunk. Minden kisebb házi szerelést el tudott végezni. Amihez szakember kellett, azt pedig Apu kivitelezte.

Így teltek napjaink, nyugalomban, szeretetben, vidámságban. Estére mindenki a dolga végére ért, volt idő kiülni a lócára, várni a csordát, lesni Rózsit, a tehenet, hogy bemegy-e megint Merő nénihez, vagy hazatalál. A Tata köré gyűltek a szomszédságból a gyerekek, ő amolyan gyerekmágnes volt, zseniálisan értett a nyelvünkön, és mindig elő tudott húzni egy poént, mint a varázsló a nyuszit a kalapból. Aki jól viselkedett, tehetett egy kört a botjával.  A napot az esti fejés zárta le. Mi pedig a pléhkádban napenergia által melegített vízben fürödtünk meg AMO szappannal. Tévé volt, de nem nagyon néztük, hacsak nem valami indiános vagy Bud Spenceres film volt.

Mélyen és nyugodtan aludtunk. Minden másnap el kellett mesélnem, hogy mit álmodtam. Mindig arra ébredtem, hogy csicseregnek a fecskék, és kukorékol a kakas, hajtják ki a csordát, jön a tejeskocsi. (tejeskocsi=a leadott tejet gyűjtötte és vitte Szalkára) Megnyugtató, kedves zajok voltak ezek. A nyugalmas élet mellett őket is érte néha tragédia, vagy betegség, aggódtak hétköznapi dolgok miatt, de próbáltak minket óvni ettől a stressztől. Pl. disznóvágáskor tilos volt kinn lenni addig, amíg a disznó visít, mert Mama szerint ha sajnáljuk, lassabban döglik meg. Vagy mikor a szomszéd néni szalmával fedett csűr teteje egy villám miatt kigyulladt, az utolsó pillanatig bent kellett maradnunk. Csak akkor mehettünk ki, amikor már minden kéz kellett az oltáshoz.

Sosem láttam rajtuk felesleges aggodalmat. Olyan kiegyensúlyozott életük volt, amibe csak a jogos aggodalom fért bele. Keresték a derűt, minden alkalmat megragadtak, hogy a hálájukat kifejezzék, viszonozzák mások kedvességét. Pozitívan és bizakodóan tekintettek előre. Nem érezték magukat haszontalannak, de főleg nem unatkoztak. Tudták, hogy a tevékeny életből sokat lehet profitálni és hogy a lustaság az elég sok rossz dolognak a melegágya. Minket erre nem tanítottak, nem neveltek. Csak belevontak az életükbe. Olyan mértékben, amennyire tőlünk telt, nem vártak el többet, nem is kellett jutalmazni, nem kellett büntetni. Egyszerűen az volt a jutalom, hogy ott lehetünk velük. Számukra pedig a család volt a minden.

Ezt ismétlik most az én szüleim is. Ők már nagyvárosi életet élnek, ismerik és használják az internetet, a modern világ vívmányait, háztartási gépeket, a tömegközlekedést, de azt ügyesen állítják a szolgálatukba, nem pedig a rabjaként élnek. Azért költöztek el a szülőfaluból, hogy nekünk könnyebb legyen. Könnyebb is lett, és így volt kerek a gyerekkorunk, hogy a városi lét mellett kaptunk valami olyat is, ami remélhetőleg nem tűnt el a világból. Ezek csak egy része az én mesés gyerekkori emlékeimnek, de a többivel együtt dédelgetem.

Egy 45 éves anya

A TE TÖRTÉNETED IS FONTOS SZÁMUNKRA!



Történt veled érdekes dolog a várandósság alatt? Tanácsot szeretnél kérni gyermeknevelési dolgokban? Megosztanád örömödet vagy bánatodat? Segítségre van szükséged? Esetleg megírnád tapasztalataidat a kórházról, ahol szültél, vagy elmesélnéd szüléstörténeted? Írásodat a bezzeganya@bezzeganya.hu címre várjuk.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>