Életem második pozitív terhességi tesztjét legalább akkora izgalommal és örömmel fogadom, mint az elsőt. Annyi különbséggel, hogy ezt ügyesen hetekig titkolom, arra gondoltam, ez lesz a tökéletes karácsonyi ajándék. Mindeközben egyébként a jogosítványomat is csinálom, és természetesen a vizsgám is már ebben az áldott állapotban zajlik, nem csoda hát, hogy ügyesen meg is bukok.

A karácsony csodálatos, az ajándék betalál, nagyon boldogok vagyunk. Aztán a nagy bejelentés után három nappal vérezni kezdek. Hatalmas ijedtség és szomorúság önt el. Biztosra veszem, hogy elment a babánk. Nagyon nehezen sikerül kiharcolni az ellátást a következő héten, ahol megállapítja az orvos, hogy ott a kis petezsák, nem történt baj. De azért ne örüljek előre, ez még nem garancia arra, hogy ez az embriókezdemény meg is marad.

Kapok vitamint, és kímélő életmódot javasol a következő két hétben. (Haha, egy másfél éves mellett!) Mindenesetre a tőlem telhető legkíméletesebben élek ebben a két hétben. És bár eleinte próbálom nem magamra venni a kismamaszerepet, hiszen még semmi sem biztos, a második héten már teljes meggyőződéssel megyek a dokihoz, hogy ma már bizony a kicsikém szívhangját is hallani fogom.

A vizsgálószékben ülve a hosszas hallgatás már vészjósló, majd elhangzik a könyörtelen igazság, hogy a petezsák továbbra is üres, itt nem fejlődött ki embrió. Egy hét múlva még megvizsgálnak, de ebből valószínűleg küret lesz. Egészen a rendelő kijáratáig bírom zokogás nélkül. Aztán egész hazaút alatt bőgök, és még napokig.

Egy szép reggel a pékségben szendvicset válogatva elönt a vér, haza kell mennünk átöltözni. Ebben az esetben nem várok egy hetet a vizsgálattal, és másnap felkerekedünk, hogy megvizsgáljanak annak reményében, hogy a vérzés alatt minden, aminek távoznia kellett, távozott belőlem és elkerülhetjük a műtétet. Sajnos nem így történik, mire a vizsgálatig eljutok, már teljesen kikészülök, gombóc van a torkomban, és fogalmam sincs, mikor fog kitörni belőlem a zokogás. Az orvos közli velem, hogy molaterhesség gyanúja áll fenn, és hétfőre előjegyeznek műtétre. Mikor elmagyarázták végre, hogy ez mit jelent, megsemmisülök.

A molaterhesség egy kóros sejtburjánzás a méhlepénykezdeményen, aminek ha nem reagálnak rá időben (azaz nem távolítják el a szövettörmelékekkel együtt), akkor igen komoly szövődményei lehetnek, legrosszabb esetben méheltávolítással is járhat.) Nyilván a legrosszabb forgatókönyv zúg csak a fejemben, és nem bírom felfogni, hogyan történhet velem ilyen. Adok magamnak pár napot bőgni, bömbölni, siránkozni, sajnáltatni magam, amikor rádöbbenek, hogy ennek a kimenetele nem kizárólag az orvosokon múlik, hanem rajtam is, így azonnali önvizsgálatba kezdek. Fontos lépéseket teszek annak érdekében, hogy amit megtehetek, azt meg is tegyem. Terapeutakeresés, meditálás, befelé figyelés, jóga, szóval csupa kézzel nem megfogható, mégis segítségemre lévő cselekedetek. 

Jön a hétfő, jön a műtét, én vasárnap elsiratom a meg nem született babámat, és tudomásul veszem, hogy elképzelhető, hogy daganatos vagyok. Nyugodt vagyok a műtét előtt és hálás vagyok azért, mert a kórházban, ahol műtenek az ott dolgozók 90 százaléka nagyon tapintatos és kedves. Azt hiszem, ettől féltem a legjobban, hogy ember tudok-e majd maradni a műtőasztalon félig csupaszon, begyógyszerezve, elaltatva. Úgy érzem, sikerült, amennyire lehetséges.

Szóval reggel a műtét előtt még találkozom az orvossal, aki nagyon derűlátó az állapotomat illetően. Műtét után hetente mérik a hcg-szintet, és amennyiben ez nem hoz eredményt, gyógyszeres kezeléssel bizonyára meggyógyulok. Ezzel a tudattal indulok a műtétnek, nyugodt vagyok. Biztosra veszem, hogy minden rendben lesz.

Két héttel a műtét után olyan kirobbanó formában vagyok, hogy átmegyek a forgalmi vizsgán, és ez koronázza meg az egész folyamat végét, vagyis inkább egy újnak a kezdetét. Hatalmas lendületet ad, nagyon régóta ábrándoztam már arról, hogy vezethessek, de egészen eddig nem volt bennem elegendő kitartás, hogy végigcsináljam. A tudat, hogy sikerült, hogy képes vagyok rá, rengeteg erőt ad, olyan ez nekem mintha legalább egy diplomát szereztem volna. 

Egy hónappal a műtét után a hcg-szint már csak 40, az addigi 8000-hez képest. 

Az orvosom egy nagyon jó hírt közöl már az első kontroll után, három ciklus után szabad próbálkozni. Ebben nem is mertem reménykedni. Felszabadult vagyok, és úgy tűnik, egészséges is. A szövettanulmány alapján egyébként nem molaterhesség volt, ami azért érdekes, mert szinte minden lehetséges tünetét produkáltam. Őszintén nem tudom, mi az igazság. 

Elkezdtek végre rendszeresen terápiára járni, többet jógázni, többet játszani a fiammal, érdemben többet figyelni rá, gyakrabban meditálni, olyan dolgokat beiktatni az életembe, amiket szimplán azért csinálok, mert jó nekem.

Két hónappal a műtét után még mindig hetente kontrollra járok, ami nagyon megvisel, mert az elvetélt anyukákat ugyanott kezelik, ahol a várandósokat. Sokszor sírok, amíg a soromra várok, pedig tudom, hogy minden rendben, de nem hagyom elnyomni magamban az engem ért veszteség fájdalmát.

Higgadtnak, türelmesnek kell maradnom, április van. Kétszer volt menzeszem, ami jó jelnek bizonyul. Júniusban várnak vissza az utolsó vizsgálatra, ugyanis van egy vérömleny még a méhfalban, aminek távoznia kell. Bízom benne, ha júniusban visszamegyek, zöld jelzést kapunk. Már nem próbálom elhessegetni ezt a gondolatot, nem próbálok nem arra gondolni, milyen lesz újra babát várni. Hiszen ezt szeretném, szeretnénk. Elfogadom a helyzetet, akármeddig tart, de nem várom el magamtól, hogy ne vágyjak még babára. Remélhetek bármit, csak legyek majd képes elfogadni azt, ami adatik.

Július 31. van, szinte alig hiszem el, hogy eljutottunk idáig. Itt ülök a gép előtt, és azon kapom magam, hogy nemcsak, hogy nem dobtam ki, de legalább óránként rápillantok életem harmadik pozitív terhességi tesztjére. Nagyon vegyesek az érzéseim, de valahogy mégis azt érzem, hogy ez most más lesz. Hagyom beleélni magam, engedélyezem az érzéseimet, hogy lubickoljak újra a kismamaszerepben. Tartson bármeddig, de ettől az örömtől, amit most érzek, nem fosztom meg magam csak azért, mert félelmeim is vannak. Szembe fogok nézni a valósággal, bárhogy is alakul. 

Az orvoslátogatást nem sietem el, szeptember elejére kérek időpontot. Hiszen ha fiam testvére tényleg jönni akar, akkor ott lesz szeptemberben is, és hallani fogom.

Szeptember 6. A nővérem születésnapja, de nem csoda, hogy máshol jár az eszem. Nagyon izgulok, kicsit félek, de tele vagyok reménységgel. 

Nem csalás, nem ámítás, az a picike szív dobog. Megkönnyebbülök, meg is hatódok. Nem gondoltam volna, hogy másodjára is ennyire katartikus élmény ezt átélni. 

Az utolsó update: 15. hétben járunk, a pocakom nő, sokkal gyorsabban, mint a kisfiammal, én remekül érzem magam. Most már azt hiszem elhiszem, kismama vagyok, és hamarosan ismét életet adhatok egy újabb jövevénynek. Boldog vagyok és hálás, hogy újra átélhetem ezt. 

XY

Molaterhességről itt írtunk:

Terhesség helyett kemoterápiát kaptam

Bezzeganya az Instagramon!

Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?