Mikor nagyanyám (100+) várandós lett édesapámmal, az első gyermekével, talán az első trimeszter végére már biztos volt benne, hogy gyermeket vár. Orvos nem nagyon látta, mert akkoriban ez nem volt szokás. Ultrahang, genetikai szűrés se volt. Egy se. Boldog tudatlanságban és tökéletes bizalommal várta a gyermeket, akinek az érkezéséről annyit tudott, valamikor karácsony, újév táján érkezik. Bizonyíték rá a kimaradt menstruáció ideje és a félidőben először észlelt magzatmozgás.

A csemete nemére születése után derült fény. Addig csak drukkoltak, hogy az lesz-e, amit szeretnének. Vagyis kb., nagyjából, bizonyára és a hisszük, hogy minden jól megy jegyében teltek a napjai. Aztán nagyapám szolgálati útra indult a biciklijén, még nagymama összecsomagolt neki úgy két hétre és egyedül maradt, pontosabban a kedves szomszédok figyelő szemei előtt. Mire nagypapa hazaért, már majd kéthetes volt a kisfiú. Ez még a világháború előtti békeidőben volt. A tesók már a háború alatt születtek. A legkisebbel már orvos is látta nagymamát. De a terhesség kiderülte, a várakozás boldog nyugalma még a háború alatt sem változott. A gyerekek kórházban születtek, ügyeletes orvossal és bábával. A legkisebb koraszülöttként érkezett, de minden extra figyelem nélkül fel is nőtt, mint az akkori átlaggyerek.

Mikor édesanyám (77+) várandós lett először, talán az első trimeszter végén ment orvoshoz, mert akkorra már tapintással meg tudták állapítani a várandósságot. Se vizeletteszt, se ultrahang, se genetika, se cukorterhelés, se semmi extra vizsgálat. Néha látta orvos, de ennyi. Boldog békében, izgatottan várta a tesómat, majd engem is. Nem háborgatták, riogatták, nem kerestek betegséget, nem látott senki rémeket. Bizakodott mindenki, hogy minden rendben van/lesz, hisz mi baj is lenne. A nemünk születésünkkor derült ki. A szülőszoba előtt várt csendben az izgatott apa, vagy valamelyik családtag, és mikor megszületett a gyermek, és rendbe szedték az anyát, a szülésznő közölte a nagy hírt a kint várakozókkal. Esetleg üvegen keresztül megnézhették a gyermeket.

Mikor én születtem, épp a nagybátyám „ügyelt” a szülészeten. Ő tudta meg először, hogy megszülettem. Rohant haza a hírrel. Már a sarokról kiabált, hogy

„Mama, Mama, végre egy értelmes tagja is van a családnak!”

Utalva arra, hogy a sok fiú után, akiket nagyanyám legalább részben lánynak remélt, végre megérkezett a család első lánya.

Mikor én (51) először vártam gyermeket, a második kimaradt vérzés után mehettem orvoshoz, hogy valóban terhesség, vagy valami rendellenesség van. 9 hetesen tudtam meg, hogy úgy néz ki, gyermeket várok. Vizeletteszt már létezett, de még csak a békateszt, aminek egy hét múlva jött eredménye, és probléma esetén csináltak csak ilyet. Mire kiderült, hogy igen, gyerek lesz, már hetek óta émelyegtem, és az összes terhestünetet produkáltam. Csak félidőben volt egy ultrahang, pattanásig feszült hólyaggal végezték, és durva genetikai rendellenességeket kerestek: agykoponyahiány, nyitott gerinc, végtaghiány… Vérkép, Wassermann-vizsgálat volt, havonta kellett megjelenjek a nőgyógyásznál, de tulajdonképpen békében hagytak.

Vártam a gyermeket, bízva a minden rendben lesz-ben. A genetikai ultrahangon a nemét egyáltalán nem nézték meg, nem is érdekelt senkit. A szülőszobára mindkét nemű gyerek nevével vonultam be. Egyedül, mert bár már egyetlen helyen a fővárosban volt lehetőség apás szülésre, de csak ott. Ahol én szültem, háromágyas, nagy szülőszoba volt. Ott nem volt erre lehetőség. A férjem épp sorkatonai szolgálatát töltötte, így a szüleimet értesítették telefonon, hogy megszületett a gyermek. Olyan boldog, nyugodt háborítatlanságban éltem meg a terhességet, mintha egy finom, puha burokban éltem volna. Csak a genetikai ultrahang előtt voltam ideges. De akkor nagyon.

Mikor a legkisebbet vártam, aki simán lehetne az unokám, hisz a nagy 23 éves volt akkor, a kimaradt vérzés után néhány nappal csináltam egy vizelettesztet. A két csík tudatában két héttel később mentem ultrahangra, ahol már szívhang is látszott. Majd jött a kombinált teszt, a 12. heti ultrahang, a félidős genetikai ultrahang a genetikai szűréssel, a rengeteg vizsgálat, monitorozás. Folyton kerestek valamit. Valami rendelleneset. Havonta orvosi vizsgálat, havonta védőnői vizsgálat, cukorterhelés, ellenanyagszűrés annak ellenére, hogy a férjemmel mindketten Rh+ a vércsoportunk és nem 0-s egyikünk sem. Minden vizsgálat után jött, hogy ez megnyugtató. Mintha addig félnem kellett volna valamitől, vagy folyton aggódnom valami miatt. Pedig sima, egyszerű, minden gondtól és tünettől mentes terhességem volt. Talán a vérszegénység az gond volt, de pikk-pakk orvosolták.

A genetikán az ultrahangon baba-szívbillentyűt, szemlencséket, agykamrákat, körmöket az ujjak végén, icipici működő veséket  és mindent láttunk. Az orvos a nemét is. De valahogy mindenki ideges volt körülöttem. Nekem is annak kellett volna lennem, és nagyon fenyegetőnek kellett volna érezzem, hogy már 44 éves voltam akkor. Sehol sem volt már a boldog, nyugodt, békés várakozás a gyermekre. Napra pontosan tudtam, mikor kell megszülessen a gyermek, tudtam a nemét, és már a 12. héten, a kombinált teszt óta, hogy 1:25 esélye, hogy Down-szindrómás gyermeket szülök, amit minden orvosi és védőnői látogatáskor az orrom alá dörgöltek. Ezekből a látogatásokból több tucatnyi volt a biztonság kedvéért. A férjem ott volt, mikor szültem, és a barátnőm is, bent a szülőszobán. A férjem, míg engem szülés után megvizsgáltak, karjába kapta a csemetéjét.

Nagyanyám a gyermek szülésére úgy készült, hogy varrta sorra a kisingeket, pólyát, kötött, horgolt, kifestették a lakást és alaposan nagytakarítottak. A nagy ruháskosárban jó helye volt apámnak. Semmi extra, csak a minimum.

Anyám bevásárolt kisinget, réklit, pelenkát. Lesúrolta és lefertőtlenítette a családi kiságyat. Tisztasági festés és nagytakarítás is megvolt, és fertőtlenítettek mindent. Sok cucc nem volt, csak a szükséges minimum.

Én a nagynál bevásároltam, fertőtlenítettem, nagytakarítás, tisztasági festés is megvolt. Kiságy, pelenkázó, babakád… minden készen várta a gyereket. Elég sok holmi, de nem igazán volt felesleg, csak ami valóban kellett. Nem a minimum, annál picit kényelmesebben bővebb.

Mikor a kicsi született, milliónyi kis cucc, ruha, játék, bölcső, függőágy és babaágy is várta a gyereket, és mindenből sok volt. De fertőtlenítve nem volt, tisztasági festés sem. Babakocsi, hordozók, minden jobbnál jobb babacucc várta a legkisebbet. Még különösebb nagytakarítás sem volt, csak amolyan rendesen kitakarított lakás.

Nem, nem sírom vissza a régit. Vagy talán mégis? Mi is volt jobb akkor? Talán az a rengeteg bizalom, és emiatt a nyugalom. Hogy nem fenyegetések sorával élték meg a terhességet. És most az is nosztalgiával tölt el, hogy mikor a nagy született, sokkal kevesebb dologból választhattunk. Volt 2-5 féle babakocsi, vagy épp kétféle kiságy. Szüleim generációja vagy örökölt családi darabot, vagy örült, hogy hozzájutott bizonyos dolgokhoz, mint például a babakocsi. Nagyanyám idejében rengeteg dolog nem is létezett átlag családokban. Ma napokig rágják át magukat a kínálaton a szülők, és minden család beszerez ezernyi felesleget meg gyakran hiába a napokig tartó válogatás, bizony jól be is választunk, hogy aztán elvaterázzuk a mégsem megfelelőt és megvegyük az újat. Nem, nem volt jobb akkor. És ez sem tűnik olyan nagyon jónak. De a lényeg nem változott: gyermekek születnek erre a világra.

nagycsaládos

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>