A katolikus hívők számára a húsvét az év legnagyobb ünnepe. A felkészülést negyven nappal korábban, hamvazódszerdán kezdik, ez a nap a nagyböjt első napja.

Pannonhalmi Apátság

A böjti időszak manapság nem csak az étkezésről szól, sőt, arról kevésbé. Ezekben a hetekben ugyan péntekenként nem szabad húst fogyasztani (halat igen), de szigorúbb böjt – amikor összesen háromszor szabad ételt magukhoz venniük és csak egyszer jóllakniuk – csak két napra érvényes: hamvazószerdára és nagypéntekre. Fontosabb azonban, hogy a nagyböjti időszakban a hívők lemondanak számukra kényeztető dolgokról. Van, aki nem néz tévét, más nem gyújt rá vagy nem megy szórakozni, esetleg nem fogyaszt alkoholt vagy édességet. Ezeknek az önmegtagadásoknak a célja az, hogy a hívő a mindennapi rohanásban is többet gondoljon-figyeljen Istenre, mint amúgy tenné.

A katolikusoknál nagyböjt utolsó hete, az úgynevezett nagyhét hihetetlenül gazdag szertartásokban. Ezek elmesélik Jézus életének utolsó epizódjait, napról napra emelik a hangulatot, felkészítik a húsvét kirobbanó örömére a hívőt.

A hét nyitánya virágvasárnap.

Ezen a napon arra emlékeznek, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe, ahol a hívei hatalmas lelkesedéssel fogadták, pálmaágakkal köszöntötték, ruháikat a földre terítették előtte. A virágvasárnapi szentmise ennek emlékét idézve eltér az átlagos vasárnapi misétől. A hívők barkaágat visznek magukkal a templomba. Ezt a pap ünnepélyesen megszenteli a templom bejáratánál: imát mond felette és meghinti szenteltvízzel. A szentelt ágakkal bevonulnak a templomba, ahol egy kisebb körmenetet rendeznek, énekekkel, imákkal.

Nagyhét első három munkanapján nem történik semmi különös, „Jézus a városban van”, ki-ki nagytakarít odahaza és a templomban, illetve ha aktív segítője a nagyheti szertartásoknak, akkor gyakorolni jár. Olyan kitüntetett ünnepi időszakról van szó ugyanis, amikor olyan énekek és rítusok kerülnek elő, amelyeket évente csak egyszer használnak, így a tapasztaltabbak sem tudnak mindent fejből és rutinból.

Nagycsütörtök a „szent három napból” az első. Bár a katolikusok csak vasárnaponként szoktak misére járni, ezen a napon este részt vesznek szentmisén. Arra emlékeznek, hogy Jézus megünnepelte az utolsó vacsorát a tanítványaival. Ez pedig több szempontból kiemelkedően fontos esemény a katolikusok számára.

Ekkor mondta el azokat a szavakat, „az első szentmisét”, amelyeket minden vasárnapi misén felidéz a pap: „Vegyétek és egyétek ezt a kenyeret, mert ez az én testem, amelyet értetek adok”; illetve „Vegyétek és igyatok ebből a borból, mert ez az én vérem, amelyet értetek fognak kiontani”. Ez a középpontja minden misének. Ekkor szoktak az emberek néma csendben térdelni, miközben a pap felemeli az ostyát, illetve a boros kelyhet.

Az utolsó vacsora keretében mondta el a búcsúbeszédét, amelyben sok, központi fontosságú tanítás található. Ezekből talán a legismertebb a „szeretetparancs”, amikor Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy ugyanúgy szeressék egymást, ahogy ő, Jézus szerette őket.

Szintén az utolsó vacsorához kötődik, hogy megmosta tanítványainak a lábát. Jézus korában a vendég lábának megmosása a szolga feladata volt, így ő ezzel a gesztussal maga fölé emelte követőit, példát mutatva nekik alázatból. A nagycsütörtöki mise keretében szokás, hogy a pap megmossa néhány hívő lábát, felidézve Jézus tettét.

Ismert a mondás, hogy „a harangok Rómába mentek”. Ez azt takarja, hogy a nagycsütörtöki misének viszonylag az elején, a szokásos dicsőítő ének kezdetén („Dicsőség a magasságban Istennek!”), meghúzzák a templom harangjait és az összes, templomban fellelhető csengőt megrázzák. Egy-két percig szól a zenebona, majd hirtelen beáll a csend, és az éneket (általában orgonakíséret nélkül) folytatják. Ezek után hiányzik a miséből az összes szokásos csengő, helyette kereplőt használnak, aminek hangja egészen más, durva, kemény. Sok helyen ettől kezdve egyáltalán nem használják az orgonát sem, csak egyszerű énekléssel kísérik a szertartásokat. Ez a visszafogott puritánság majd nagyszombaton oldódik fel, amikor „visszajönnek a harangok Rómából”.

A nagycsütörtöki mise vége is eltér a szokványostól. Az áldozás után, amikor a kis ostyákat kiosztják a híveknek, a maradékot a pap nem viszi vissza a szokásos helyére, hanem a templom egy másik pontjára vonul vele. Majd ezek után következik az „oltárfosztás”: a templom minden oltáránál lepakolják a díszítéseket, felhajtják az oltárterítő széleit. Azt idézik fel a hívek, hogy Jézus az utolsó vacsora után végleg kilépett élete szokásos folyamatából: imádkozni indult annak tudatában, hogy hamarosan meg fog halni. Ekkor ugyan a hivatalos szertartásnak vége, de néhány helyen rendezni szoktak közös imát, virrasztást, amikor úgymond Jézussal együtt imádkoznak. Akár együtt maradnak a hívek, akár nem, úgy indulnak haza, hogy benne élnek a történetben, ami még nem zárult le, nagypénteken folytatódik.

A mise után odahaza sok családban szokás a visszafogott ünnepi vacsora.

Utolsó vacsora története János evangéliumában: 13-17-ik fejezet

 

 

AMK