Hibáztam. Illetve hibát hibára halmoztam. Vagy inkább halmozok most is.

Az egész úgy kezdődött, hogy a gimnáziumi szülőközösség felvetette, hogy kellene egy kapcsolatelmélyítős délutánt szervezni, amolyan szülős-diákos-testvéres all-in-one partit. Minden anyu örvendezett, ez igazán cuki lenne! Már csak egy bökkenő akadt: hol fér el 60-80 ember nyomorgás nélkül? Én – lévén élvonalbeli osztályharcos anyuka – lelkesen jelentkeztem, hatalmas kertes házunk már rengeteg iskolai és nem iskolai népünnepélynek adott otthont. Telhetetlen Bendőnek lelkesen újságoltam, hogy buli a láthatáron. Gondoltam, tapsikolni fog örömében. Nem tapsikolt. Ellenben őrjöngött. Mert ez ciki. Ciki vagyok én, ciki a lakásunk, ciki a rakás testvér, ciki a rosszul elmosogatott pohár-parkunk, ciki az aktuális pelusos által összepisilt szőnyegünk, szóval minden ciki, ciki és ciki… 

Bután bámultam, majd lassan derengeni kezdett. Az utolsó kerti-parti óta eltelt egy év, s az én kicsi kölykömmel azóta történt valami nehezen körülírható, de annál fontosabb dolog. Valamikor, szinte észrevétlenül átlépett egy határon, amin túl a régi játékszabályok már nem érvényesek. A kamaszkor fényében a biztonságot nyújtó családi háttér átlényegült elviselni-muszáj nyakába aggatott kolonccá.

A buli megrendezésre került. Mert visszatáncolni nekem lett volna ciki. Meg egy kicsit rosszul is esett ez az egész cirkusz. Mert mit képzel ez a gyerek, az anyja kiteszi szívét-lelkét és ez a hála…

A hétvége lázas készülődéssel telt: fűnyírás, bogrács-vadászat, kerti bútorok összelejmolása az ismeretségi körből, zöldségpucolás. Telhetetlen Bendő persze tojt bele az egészbe. Előkelő idegenként lézenget a serény kezeinktől zizegő lakásban. Mindössze egy drámai kijelentés hagyta el a száját közvetlenül a vendégek érkezése előtt: „Ez rémes, az ágyam tele van döglött bogarakkal, valaki tüntesse el őket!”. Tényleg tele volt (gondolom, a lámpa-portalanításkor potyogtak oda), valaki-én eltüntette-m őket. Aztán a tömegek csak jöttek és jöttek, Bendő pillantását időnként elkaptam, bár ne tettem volna, megvetés és szemrehányás áradt felém. Majd amolyan „bocsi, az anyám síkhülye, én nem tehetek róla” – vállvonogatással fordult vissza a társaihoz. Ettől aztán tényleg ostobaságok másztak ki a számon Eszembe jutottak a régi szép időkből saját szüleim, amikor lazák és fiatalosak akartak lenni a kortárskapcsolataim körében, de csak szánalmasan idióták voltak. Szóval most én inkább elkullogtam. Sütött a Nap, az apuka-felhozatal léleksimogató volt, a hús megsült, a gyerekek Rizikót játszottak, a szülők lelkesen futották az udvariassági köröket, szóval büszkén állíthatom, sikerült annyit  kihoznunk ebből a délutánból, amennyit egy ilyen habos kakaó-parti keretei engedtek.

Telhetetlen Bendő azonban nem felejt. Én sem. Ehhez képest egy szerelmi cívódás  tinglitangli gyerekjáték. Este fél 11, ülünk a szobájában, elfelejtett biológia házidolgozatot írunk, én időnként fejhangon visítok „Mert én csak arra vagyok jó, hogy a hülye vírusaidról dolgozatot írjak, meg, hogy az úszócuccodat összekészítsem, meg hogy kaját adjak neked, egyébként meg csak egy szimpla, ciki, nyomoronc anyuka vagyok!” (Még ki sem mondtam, de már tudom, hogy ezt a mondatot még megkotlom a héten az „Amit nem mondanék a gyerekemnek” rovatban). Ő dühösen szuszog, meg csapkodja az asztalt. ”Akkor ne segíts. Megcsinálom egyedül”.

Naná, hogy segítek. Mert mi lesz, ha a végén kiderül, hogy tényleg meg tudja írni, össze tudja pakolni, meg tudja kenni? Persze érzem én, hogy el kell engedni a kezét egyszer, és ez az elengedés most kezdődik Idővel biztos belejövünk. De addig is, amíg a profizmusom meg nem érkezik, még egy kicsit üldögélek a szobájában, írogatom, pakolgatom, kenegetem…



Fakirma, Onleány Társasblog