Valaha azt írtam, hogy nehéz pillanatokban mindig tévedhetetlenül kiválasztom a legrosszabb megoldást, és hogy amikor reagálok egy helyzetre, többnyire azt a cselekvést választom, ami később elmesélve majd a legjobban hangzik. Ezeket a kábé tíz évvel ezelőtti sorokat olvasva világos, hogy valamiképp büszke voltam az ügyesség és hatékonyság hiányára. De miért? Miért a legenda építgetése volt a fontos a helyzet megoldása helyett? Akkoriban azt gondoltam, az a feladatunk a földön, hogy eljátsszuk a történetünket. Tényleg így van? Ma már nem vagyok benne olyan biztos.
Hajnalban nem tudtam aludni, inkább egy filmet néztem, egy olyan tipikus BBC-s sorozat egyik részét, egy csendes zongorafutamokra esztétizáló, töprengő, szemlélődő műsort, amiben egy középkorú fotós a fény természetéről beszélt, miközben skóciai tengerpartokon döcögött egy régi Land Roverrel a halványrózsaszín hajnalban. Eszembe jutott, amikor még így láttam az élet legegyszerűbb alapelemeit, a reggeli párát, a nyolcvanas troli jellegzetes szagát, egy CD hangjait a roskadozó könyvespolcok alatt heverészve a nagyszülői házban, a rigófüttyöt a tetőteraszon – izgalmas drámának, amelyen kívül nincs is egyéb fontos dolog. Akkor úgy véltem, hülyék, akik a pénzre, a munkára, a politikára, a tudományra, a hétköznapi feladatokra koncentrálnak.
Lehet, hogy egyszer megint elcsendesedik az életem annyira, hogy ilyesmik töltsék ki. Talán jó lenne. Ha egyszer gazdag leszek, vagy öreg, vagy magányos. Ha egyszer majd ráérek, vagy ha egyszer egy háború, egy nagy betegség vagy valami veszteség kitörli a hétköznapok fontosságát a világomból.
Mert most fontosak a hétköznapok. Most éppen figyelni érdemes a sok kis feladatra, és most éppen szeretném szeretettel nyakon csapni azokat, akik túl sokat esztétizálnak a tengerparton. Persze nincs igazam. Ők csupán más életszakaszban vannak, még – vagy már.
Önző nézőpont ez természetesen. Mikor szerelmes egyetemista voltam, akkor mindenkinek annak illett lennie, most meg leharcolt családapa vagyok, hát akkor senki se filozofáljon meg tajcsizzon meg fotózzon, a kutya mindenit! Baromság.
De vannak, akik nem változnak. Akik harmincas családapaként is romantikus hősök, sőt, inkább tragikus hősök akarnak lenni. Sok ilyen ismerősöm van. Nem megoldani akarják, hanem festőien belehalni. És ami mindegyikükben közös, az a büszkeség. Büszkék arra, hogy rosszul csinálják, de leginkább arra, hogy sanyargatják magukat.
Az egyik haveromnak remeg a keze, de el nem menne orvoshoz. A másiknak kőkeményen meg kéne beszélnie dolgokat a szeretteivel, de inkább büszkén hallgat. A harmadik eljöhetne lanpartira, de néhány apró, mondvacsinált probléma miatt inkább otthon sajnálja magát egyedül. A negyedik randira mehetne egy gyönyörű nővel, de inkább a szobájában szomorkodik, és a magányra gondol. Az ötödik az erkölcs és a hűség nevében sanyargatja magát, és titkos büszkeséggel marad rekordideig bent a munkahelyén. Aztán van olyan is, aki munkanélküli, és alig van pénze, de erkölcsei tiltják, hogy áruba bocsássa olyan képességeit, mint például kiváló némettudását, inkább csendesen nyomorog a három gyerekével, és hagyja, hogy a felesége tanítson németet helyette. És így tovább. Nem a jó megoldást választják, hanem a hősieset, a szomorút. Kik nevelték ezeket a srácokat? Milyen életre készítették fel őket? Ez egy magyar sajátosság? A legritkább esetben találkozom az „itt egy probléma, nosza, oldjuk meg” hozzáállással, ami pedig szintén igen férfias dolog lehetne. De talán az én régivágású barátaimnak ez túl egyszerű, túl amerikai lenne. Ők inkább egy olyan mohácsi csatás, világosi fegyverletételes, nagy magyar búsulásos hozzáállásban hisznek.
És azok az ötvenes évekbeli megküzdési stratégiák! Hallgatok. Nem eszem. A munkába menekülök. Pálinkát iszom. Elszívok két doboz cigit naponta. Fázom, de nem veszek pulóvert. Beteg vagyok, de nem pihenek, nem eszem vitamint, inkább festőien köhögök két hónapig. Nem hívom fel a haveromat, nem sportolok, nem vigyázok magamra, nem próbálom megbeszélni. Lehetne csajom, de inkább minden este egyedül gitározok és sörözök. Nem oldom meg, inkább csendben hamvadok el, szomorú szépséget árasztva. Mert hős akarok lenni. Mert nincs jövőképem. Leszarom a már meglévő vagy még meg nem született gyerekeimet, önmagamat. Szenvedni akarok. Szenvedni akarok.
Itt a globális felmelegedés, mondta a szomszéd boldogan. Nem eszem három napja, mondta a haverom boldogan. Egyedül akarok lenni, nyögte egy másik boldogan. Mind elélveznek attól, hogy a tragédia szelét szagolgatják egész életükben.
Valami néplélek-dolog lehet ez. Mintha messze északon vagy messze keleten volnánk, olyan szomorú dúvad a magyar férfiak (és nők) jelentős része. Amikor a közös vonást keresem bennük, általában csonka családot találok – de inkább felhagyok az arrogáns okoskodással, nem áll jól nekem, már kezdem szégyellni magam.
Alig van egy-két haverom, aki dolgozni kezd a problémákon, ha azok eljönnek. Nagyon tisztelem őket, mert ez nem divat mifelénk, ahol még mindig Krúdy Gyula és az ő önpusztító romantikája az úr. Pedig ha volna kötelességünk magunkkal szemben, az az, hogy minél tovább épségben megőrizzük önmagunkat. A gyerekeinknek. A nőinknek. A barátainknak. Hogy nyolcvanévesen is dugjunk, beszélgessünk, olvassunk és bulizzunk. Úgyhogy tessék efelé tendálni, bármit is sulykoltak belétek a vesztes, gyáva, hallgatag, alkoholista, félénk vagy betegesen büszke szüleitek. Attól, hogy ők fiatalon elhervadtak, megőrültek, meghaltak, szétköltöztek vagy élettelenné váltak, nektek még nem volna muszáj. Ők egy beteg korszak és egy beteg táj vesztesei voltak. A korszak és a táj most sem egészséges – ti mégis zúzzatok végig rajta, mint egy számítógépes játék valamelyik festőien kegyetlen pályáján, és szerezzetek minél több pontot. Ne a hatásos befejezésen dolgozzatok, hanem a túlélésen, a gyarapodáson. Ne adjátok fel. A barátaim vagytok, és ennél sokkal többet értek, bazmeg.
Őrjöngő Farkas
