A kis strand nem tartozik a legfelkapottabbak közé a Taormina melletti Giardini Naxos nevű városban. Vannak sokkal nagyobb strandok, sárga homokkal borítva, amin kényelmesen lehet besétálni a lassan mélyülő tengerbe. A homok import áru, hiszen hogyan is lehetne, a ma is működő Etna tűzhányó régebbi kitörései nyomán, vulkánikus kőzettel borított tengerpart homokos? A turisták azonban nem szeretnek fekete, lyukacsos, egyenetlen köveken napozni, így a világ más tájáról idehozott homokkal terítik be a strandokat. Aki tovább sétál a tengerparton, az láthatja, amint a homok a strandkerítésnél véget ér, és felváltják a fekete sziklák. Ezen a kis strandon is beborították a vulkánikus kőzetet homokkal, de az a tengernél véget ért. A víz szélén egy keskeny apró kavicsos rész, és utána kisebb-nagyobb kövek, sziklák voltak a tengerfenéken a vízben. Nem egyszerű bejutni közöttük a mélybe, még akkor sem, ha a tiszta vízben jól látszanak.
A strandot üzemeltető vállalkozó, megkönnyítendő a vízbe jutást, egy széles, és nagyon hosszú vasrácsot fektetett le, amelyik a homokos partról, bevezet a mélyvízbe. Ahol már úszni lehet, és mindegy mi van a tengerfenéken. A lassan lejtő vasrácsot műanyagháló borítja, hogy ne csússzon, és ne vágjon. A célnak tökéletesen megfelel. Mindenki ezen a rámpán lépked befelé a tengerbe, lassan hűtve magát a hideg vízzel a forró szicíliai napsütésben. Aztán a végéről rugaszkodik el egy kiadós úszásra, száll gumimatracra, vagy bukik alá búvárkodni. Végül ezen jön ki a partra megint.
Miért nem a szép, sárga homokos tengerpartot részesítjük előnyben, a tükörsima vízzel? Miért ide járunk? A válasz egyszerű: medúza. A medúza is a csendes, tükörsima vizet szereti. Csak úgy sodródik kifelé a vízben a part felé, és ha megzavarják a sodródásban, mondjuk hozzáérnek, akkor „csíp”. Vagy inkább éget, mint a tüzes vas, és olyan lilásvörös hosszú nyomokat is hagy a kézen, vagy lábon, mintha tüzes vasrudat nyomtak volna a bőrhöz. Elborzadva láttuk egy-két útitársunkon a találkozások nyomait. Ezen a köves strandon valamitől mindig hullámzik egy kicsit a víz, akkor is, ha pár száz méterrel odébb a másik strand öblében nyugodt a tenger. A hullámokat nem kedvelik a medúzák. Valahonnan tudják, hogy a hullámok hátán a partra vetődhetnek, és ott végük, nem tudnak visszaúszni a tengerbe. Mi inkább a hullámokat választjuk, a medúzákat mellőzzük. Ezért járunk erre a köves strandra.
Hétvégén elég nagy a forgalom a tengerbe vezető „vasösvényen”. Vannak, akik befelé mennek lassan rajta, mások kifelé tartanak. Az úszni nem tudó gyerekek itt játszanak, pancsolnak. Néha forgalmi dugó keletkezik a vasösvény végén, amikor túl sokan akarnak bemenni, vagy kijönni egyszerre.
Most a forgalmi dugót, a bejárat tenger felőli végén, egy család okozza. A mama, két tíz év körüli kisfiú, és egy náluk egy-két évvel idősebb kislány. Nem tudok olaszul, nem értem mit mondanak, csak a szituációt látom. A két kisfiú egy-egy gumimatracon fekszik, és indulnának befelé a tengerbe. A mama fogja a gumimatracokat, és szép halkan, kedvesen valami előadást tart a két fiúnak. Először azt gondolom, hogy biztonsági figyelmeztetéseket kapnak a mamától. Meddig mehetnek be a matracokkal, hogyan fürödjenek, hogy se a matrac el ne sodródjon, se nekik ne legyen bajuk. Combig a vízben állva várok türelmesen, nézem őket, ráérek, nyaralok, szépen süt a nap, a víz tiszta és hideg, addig is lehűlök. Egyszer majdcsak kifogy a mama a tanácsokból, és vízre száll a család. Aztán a mama int a mellette álló kislánynak, hogy feküdjön ő is rá az egyik fiú gumimatracára. A kislánynak felragyog az arca, ráfekszik ő is a matracra, de csak egy pillanatig tart az öröm, mert a fiú – gondolom az öccse – lerúgja a nővérét a matracról. A kislány csalódott arccal tovább várakozik. A kisfiú, aki az előbb lerúgta őt a matracról, pergő szóáradatot zúdít a mamára. Sem nem halk, sem nem hallatszik kedvesnek, amit mond. A mama türelmesen megvárja, amíg a kisfiú elharsogja a mondanivalóját, aztán újra kezdi a halk és kedves előadást, aminek a végén a kislány a másik fiú gumimatracára fekszik rá. Csak egy percig, mert a másik kisfiú is lerúgja őt a matracról. A kislány csendesen álldogál, várakozik tovább. A másik kisfiú is elkiabálja a mondókáját a gumimatracról, a mamának. Eléggé arrogánsan mondja a magáét, nem hangzik valami tisztelettudóan. A mama belenyugszik a helyzetbe. Elengedi a kisfiúk gumimatracát, akik harsány nevetéssel lapátolják a kezükkel befelé magukat az öbölbe. A mama megfogja a kislány kezét, visszalábalnak a partra, leülnek a napágyra egymás mellé. Csendben vannak, egyikük sem szólal meg.
A forgalmi dugó megszűnt, mehetnék be a vízbe. Nekem azonban földbe, vagy inkább vízbe gyökerezett a lábam. Nekem is két fiam van, és egy kislányom. Nálunk is folytak néha csaták a játékokért a gyerekek között. A gumimatrac megszerzéséért is. Ám az én lányom simán leborogatta a testvéreit a matracokról, ha azok nem engedték őt is vízre szállni. Amíg meg nem egyeztek, hogy melyikükkel ül a lányom egy matracra, addig a fiúk sem a matracokon voltak, inkább alattuk. Aztán, a közös matracról már egyesült erővel fröcskölték rommá a másik, irigyebb fiamat. Máskor fordítva történt, a lányom csapott le a matracra, és a fiúk borogatták a vízbe. Én, mint anyuka kimaradtam az egészből, nem volt rá szükség, hogy beleavatkozzak. Hiszen ez is egy lubickolós játék volt, amit némi csata fűszerezett.
Ami most lejátszódott a szemem előtt, hát, ilyet én még nem láttam.
Aztán nekivágtam a tengernek, de úszás közben is a matracokon önfeledten játszó két kisfiút néztem, aztán meg a parton csendben, a mama mellett gubbasztó kislányt.
Ennél jobban még soha nem éreztem, hogy Szicíliában vagyunk, a férfiúi mindenhatóság földjén. Ahol az apa szava törvény, ha nincs kéznél az apa, akkor a nagybácsié, vagy a legidősebb fivéré. Ahol a patriarchális társadalomban büszkévé nevelik a férfit, aki ragaszkodik ahhoz, hogy eltartsa a családját, és ezzel kiszolgáltatott helyzetben tartsa.
A szemem előtt játszódott le, hogy az anya végtelen szeretetével, gondoskodásával, és fiai kényeztetésével /amit a lányával nem tesz / sorsdöntően befolyásolja a fiai életét. Nem nyirbálja meg a gyerekes akarnokságot, önzést, hanem természetesnek veszi. Nem neveli őket együttérzésre, empátiára. A fiúk gyerekként meggyőződnek arról, hogy a nők mindent elviselnek, mindent megbocsátanak, elnézik a rossz viselkedést, a határok állandó átlépését, az önzést. Az önmagukra való összpontosítás a helyes viselkedés, a nőkkel szemben nincs szükség a kölcsönösségre. A gondos, türelmes, nagylelkű viselkedés csak a nőknek kötelező, a férfiaknak nem. A férfi az első, ő az irányító, az erős, az okos, a nő pedig alárendelt, csakis akkor elfogadható a viselkedése, ha alázatos, elfogadja és mindenben követi a férfi elvárásokat.
Úgy tűnik, Szicília viselkedés kultúrájának még mindig alapvető része a patriarchális hímsovinizmus. Még mindig olyan, ahogy „A keresztapa” című filmben ábrázolták. Ott is a férfiak irányítottak, az asszonyok semmiféle önálló döntést nem hozhattak.
Itt a férfiaktól elvárt karakter a dominancia, arrogancia, érzelemmentesség, érzéketlenség, a mások feletti uralkodás, a másik személyének, mint tulajdonnak a kezelése - a hozzákapcsolódó értékekkel, a vagyonával, a munkájával, a testével, az életével, a halálával együtt -. Ami egyben a maffia fő jellemzője is.
Egy nyári napsütéses délutánon, a strandon értettem meg azt, hogy a maffia elleni harcnak nem az igazságszolgáltatásnál kellene kezdődnie, hanem a szicíliai kislányok közösségi nevelésében. Akik még ma sem nagyon törődnek a tanulással, kislánykoruktól az esküvőjükre készülnek. A rájuk váró, többnyire előre elrendezett házasság, fényes külsőségeinek tervezgetésével vannak elfoglalva. A házasságukban pedig, a férji autoritásért a gyermekeikben találnak kárpótlást, akiket úgy nevelnek, ahogyan őket, és fiútestvéreiket nevelték.
Murmurka
