Az üdvözlés, köszönés az etikett része, alapvető mozzanat az emberek közötti kapcsolatteremtésben. Mégis gyakori, hogy egy gyerek nem köszön vissza, lépcsőházban, üzletben, iskolában, de akár a rokoni látogatások során sem. Az én lányom most kezd széles Jó napot kívánok-ot kiabálni, akárkivel is találkozunk, de ez is eszeveszett meló volt, hosszú idő és még mindig nem differenciáltan köszön, tegezni például nem mer senkit. Nem baj, én ennek a Jó napot kívánok-nak is nagyon örülök. Vajon érdemes egyáltalán ügyet csinálni a nem köszönésből?

A gyerekek csak hétéves koruk körül lesznek képesek arra, hogy a családi értékeket figyelembevéve a  szülők nevelési elvei szerint próbáljanak meg viselkedni, amihez már igazi belső motiváció is társul. Nagyjából ettől a kortól értik meg tehát azt is, fontos visszaköszönni valakinek és mit jelent, ha ezt nem tesszük meg.

Kisebb korban jó esetben csak követik a szülői mintát, ha a szülők köszönnek, amikor az ismerős szomszéddal találkoznak, amikor belépnek egy üzletbe, akkor a gyerek is ezt teszi, de ekkor még nincs mögötte semmilyen meggyőződés, csak a színtiszta utánzás.

Mi a helyzet akkor, ha mégsem köszön a kicsi vagy a nagyobb gyerekünk? Először is a mentőötletek: mondjuk nem figyel, lehetséges, hogy elfelejti, vagy zavarban van a szituációban, esetleg tart attól a személytől, akinek köszönnie kéne. Vagy már jó előre feszeng, mert tudja, hogy elvárják tőle a köszönést és haragudni fognak rá, ha ezt nem teszi. Egy eleve zárkózott kisgyereknek felér egy kisebb szerepléssel, amikor köszönnie kell. Ebben az esetben egyáltalán nem arról van szó, hogy nem tudja, mit kellene tennie, nem azért nem köszön, mert neveletlen.

Mi szülők ekkor se essünk kétségbe, köszönjünk, ahogy szoktunk, majd szelíden, nem türelmetlenül (miközben persze a hajunk égnek áll a dühtől) megkérdezhetjük tőle, hogy miért is nem köszönt, mi okoz számára nehézséget. Ebből kerekedhet egy jó kis beszélgetés, ami talán a megoldás felé visz.

Amíg kicsi és szerepjátékokat játszik, beiktathatjuk a játékok során a köszönést, köszönhet a baba, a maci, és játszhatunk boltost, amikor mi, mint vevők, nagyot köszönve megyünk vásárolni a kis boltoshoz. A büntetés, szidás nem igazán használ ebben az esetben, a megszégyenítés pedig pláne kontraproduktív, mert legközelebb már nem csak a helyzettől fog szorongani, de a mi reakciónktól is tartani fog.

Más a helyzet akkor, ha a gyerekünk már kiskamasz – hivatalosan ez a 10-14 éves kor, de korábban is beüthet a dolog – és egyszer csak elkezd nem köszönni, vagy még mindig ott tart, hogy egyáltalán nem köszön. Bár utóbbi azért meglehetősen ritka. Ebben az időszakban a kiskamasznál felerősödik az én és a világ közötti különbség felfedezése, erősödik az éntudat, az egyéni akarat, amit ő megpróbál a lehető leglehetetlenebb helyzetekben érvényesíteni. Ilyen kérdés a köszönés is. Tudja, hogy ez egy erős elvárás a szülő részéről, hát ellen lehet állni neki. Illetve sok gyerek még ebben a korban is cikinek érzi, hogy tegezzen valakit, vagy nem tudja megfelelően megválogatni, mikor, kinek és hogy kell köszönnie.

Ha eddig köszönt, de most egyik napról a másikra nem teszi, akkor – ugyanúgy, mint egy kisebb gyerek esetében tennénk – kérdezzük meg, mi ennek az oka. Egy kamasszal már komolyabban el lehet beszélgetni arról, hogy mi értelme az üdvözlésnek, mit jelenthet a másik számára, ha nem köszön neki, hogy fontos megtisztelni a másikat azzal, hogy fogadjuk és viszonozzuk a köszönését. Türelem, türelem, előbb-utóbb mindenkinek menni fog a köszönés.

Bár lényeges a társas viselkedésben az üdvözlés, a kézfogás vagy az elköszönés, de megfontolandó a helyén kezelni a dolgot, a veszekedés, türelmetlenség nem segít. Próbáljuk meg – mint oly sok más esetben – mint szülők megfejteni a probléma igazi okát. A gyerekre koncentráljunk, hiszen elsősorban nem azért köszönünk, hogy másoknak megfeleljünk, vagy, hogy ne tartsák neveletlennek a gyerekünket, próbáljuk így megközelíteni az egészet.

Nektek hogy megy a köszönés?

Linda