A koraszülött baba a külvilág számára sokszor nem létezik. Nincs már az anyukája pocakjában, de otthon sincs. Nem tologatja babakocsiban, nem viszi hordozóban az oviba, sokszor nem is mesél róla (mert nem bír sírás nélkül). Nem létezik. Tegyünk róla, hogy létezzen! - írta Kicsinap. Hogyan tudunk segíteni, ha rokonnak-ismerősnek korababája érkezik?
Gyerekünk született, de mindenki csak sajnálkozott. Nyugodtan mondjuk azt, hogy gratulálunk ahhoz, hogy kisbabátok született, hozzátehetjük, hogy sajnáljuk, hogy ennyire korán, hamar, hogy intenzív osztályon van, de önmagában a gyerek érkezése csodálatos, nem lehet sajnálat tárgya az, hogy ő itt van! Ilyenkor a szülők nem kapnak szép képeslapot, babaköszöntőt, semmit. Tegyünk róla, hogy ne így legyen! Bármi történik is, nagyon fontos lesz számukra minden apró emlék, tárgy. Ha nem tudunk semmit mondani, ne mondjunk semmit, ne tegyük még nehezebbé azt, ami már éppen elég nehéz.
Tudjunk meg, amit csak lehet! Nézzünk utána, ne a szülőket sokkoljuk a butábbnál butább kérdésekkel!
Ne fessük az ördögöt a falra! Ma már egy 1000 grammos koraszülött túlélési esélye 95%-os! Rengeteg bánat ért engem és a férjem is az emberek tudatlansága miatt. Megkérdezték például, hogy kivannak-e fejlődve a végtagjai, vagy, hogy nagyon szörnyen néz-e ki. Szintén fájdalmas volt az is, mikor felhívták a figyelmünket arra, hogy micsoda lelki sérülések érik majd amiatt, hogy élete első időszakát a szülei nélkül tölti, vagy milyen csúnya lesz majd az orra a lélegeztető gép tubusa miatt. (Ezek az emberek nem fogják fel, hogy a nap minden percében az életéért rettegünk!)
Iszonyatosan bántónak éreztem az olyan üzenetet, hogy „imádkozunk, hogy az történjen, ami a babának a legjobb”, mert nem tudtam nem rosszra gondolni. Élni mindig jobb, mint nem élni!
Hacsak a szülő nem beszél maga róla ne említsük, hogy milyen lehetséges sérülésekre, problémákra kell számítani majd a babánál. Ne hasonlítsuk soha a normál újszülöttet, kisbabát a koraszülött kisbabához. Ezek a kisbabák életük első heteiben, hónapjaiban az életükért küzdenek, utána tudnak csak a fejlődésre energiát fordítani. Szükségleteik is mások, a kisbabák az első 1-2 napban esetleg semmit sem kapnak szájon át, utána kezdik felépíteni a táplálást, 1-2 ml anyatejjel, vagy tápszerrel.
Ne keltsünk bűntudatot (az úgyis megvan már) azzal, hogy azt mondjuk, hogy biztos nem vigyáztál magadra, nem szedted a vitamint, stresszeltél, megemelted magad, vagy, hogy úgy megijedtem attól, ami veled történt, hogy én most nagyon vigyázok magamra (ezzel is azt sugalljuk, hogy ő nem vigyázott). A PIC-en lévő kisbabák anyukái között nem találkoztam eddig eggyel sem, aki ne tett volna meg mindent, hogy a kisbabája időre szülessen, a koraszülés okairól nagyon téves kép él a társadalomban.
Legyünk megértőek akkor, ha a koraszülött baba anyukája nem szeretne pocakos kismamák társaságában lenni, vagy újszülött kisbabákat látogatni. Rettenetesen nehéz volt nekem is az, hogy a PIC-re menet mindig a szülészet mellett kellett elmennem, csak szemlesütve tudtam elviselni. Arculcsapásként ért, amikor éppen nagyon rosszul volt Vilmos, mentem ki az ajtón és az ajtó előtt egy óriási pocakos kismama dohányzott. Elsírtam magamat. Ilyenkor apró dolgok is kiborítottak, az, hogy nem találtam parkolóhelyet sehol, vagy, hogy a lift a hatodik emeletről a hetedik helyett a földszintre vitt le.
Ne mondjuk azt, hogy minden rendben lesz (már nincs rendben semmi, másrészt jó, ha az anyuka azt is érzi, hogy akkor is mellette állunk, ha nincs, nem lesz rendben semmi), fel a fejjel, kitartás, iszonyatosan zavaróak és közhelyesek, többet ártanak, mint segítenek.
A koraszülött baba a külvilág számára sokszor nem létezik. Nincs már az anyukája pocakjában, de otthon sincs. Nem tologatja babakocsiban, nem viszi hordozóban az oviba, sokszor nem is mesél róla (mert nem bír sírás nélkül). Nem létezik. Tegyünk róla, hogy létezzen! Kérdezzük meg, hogy mi a neve (mert van neve, és ő „Ő”, nem „az”, ahogy egyesek beszéltek a kisfiunkról). Nevezzük a nevén! Ha az anyuka akarja, akkor meséltessük el vele, hogy hogy született, mert „normál” esetben mindenki lelkesen hallgatja végig, hogy milyen volt a terhesség, a szülés, mit érzett a friss anyuka, ilyenkor senki sem akar hallgatni semmit, és a sok feszültség, élmény (jó és rossz) a mélyben marad. Én is szívesen elmondtam mindenkinek, kellett, hogy végigmehessek rajta sokszor.
Nálunk annyiban volt „különleges” a helyzet, hogy legtöbbször a gyerekeimmel együtt találkoztam ismerősökkel, és előttük nem akartam sírni. Ezért megkértem mindenkit, hogy a gyerekek előtt ne kérdezgessenek. Ha jó dolgok lesznek, magamtól elmondom majd. A nagyobb testvérek élete is fenekestől felfordul, ők is sérülnek, ne kelljen a szülőknek sokkoló dolgokat mondani a testvérek előtt.
Sokszor meg túl kíváncsiak, túl figyelmetlenek az emberek, és a sokkban lévő szülőket folyton zaklatják telefonon. Amikor az ember az első mondat után sírva fakad, nem akarja naponta húszszor elmondani félig idegeneknek, hogy mi történt, vagy éppen mi van. Esetleg ideje sincsen mindenkit visszahívni, vagy SMS-t írni, hiszen a babája mellett nem tudja használni a telefonját. Hogy most ellentmondok magamnak? Igen. Kérdezzük meg, hogy mit szeretne. Engedjük, hogy beszéljen, ha akar, de tartsuk tiszteletben, ha nem akar beszélni senkivel. Nálam az vált be, hogy van 1-2 közeli barát, akivel időnként beszélek és megkérem, hogy terjesszék szét az oviban és az iskolában. Főleg az első hónapokban belefutottam nagyon nehéz dolgokba, a hasam (illetve annak hiányának) feltűnő bámulásába és kellemetlen kérdésekbe.
Ne ítélkezzünk, minden reakció normális. Az is, ha felfokozott örömet éreznek a szülők (mégiscsak gyerekük született), az is, ha mélységesen elkeseredettek, ha rettegnek.
Soha ne mondjuk azt, hogy „majd ha anya leszel megérted”, „majd ha hazahozod a gyereked, megérted”. Akinek koraszülött a kisbabája, az is anya, anya marad örökké, akármi is történik. Lehet, hogy bizonyos dolgokat nem tapasztalt még meg, de másokat, sokkal súlyosabbakat viszont nagyon is megtapasztalt. A kisbabáját éppen úgy szereti és aggódik érte, legalább annyira fáradt, mint az az anyuka, aki a nap 24 órájában a babája mellett lehet. Nekem is rendszeresen mondták, amikor megemlítettem, hogy fáradt vagyok, hogy de hát otthon sincs a kisbabád! Valóban. Ennek ellenére napi hétszer fejtem, hogy fent tartsam a tejtermelést, ami géppel vagy kézzel sokkal fárasztóbb, mint ha egy kisbaba szopik. Nekem nem volt gyerekágyas kímélet, napi kétszer mentem a kórházba, ami idegileg, lelkileg és testileg is nagyon-nagyon megterhelő, aztán próbáltam minden percet a nagyobb gyerekeimmel lenni, akiknek szintén nagyon hiányoztam. Éjszaka vagy a fejés, vagy a félelem és aggodalom miatt nem aludtam.
Kérdezzük meg, hogy lenne-e kedve megmutatni a babájának a fényképét. Normális esetben mindenhová feltesszük a kisbaba fényképét, e-mailezzük, mindenkinek mutogatjuk. A koraszülött kisbaba fényképét nem merjük megmutatni. Igen, van rajta egy-két cső, drót, ragtapasz, de mögötte ott vannak a szép kisbabák, lássuk meg! Nem torzszülöttek! A koraszülött kisbaba anyukája éppen olyan büszke a gyerekére, mint az időre született babáé, kis hősök ezek a babák, akiknek ereje, kitartása és küzdeni akarása tiszteletet érdemel.
NE csodálkozzunk azon, hogy a szülők (mi is) rengeteg képet készítenek a csöves-drótos-ragtapaszos kisbabájukról. Az időre született babák minden apró mozdulatáról is készül fénykép, mi is szeretnénk megörökíteni a mi kisbabáink pillanatait. Azért is, mert soha nem tudhatjuk, hogy lesz-e holnap, és nem tudhatjuk, hogy nem ez az összes dolog, ami marad a babánkból. Az emlékek – ahogy már írtam korábban is – nagyon fontosak. Ha tudunk, segítsünk ebben a szülőknek, csinálhatunk egy kedves dobozt, amibe gyűjtheti az apró emlékeket, készíthetünk kreatív albumot, hozhatunk egy szép keretet, amibe ő beteheti a kedvenc képeit, biztos sok ötlet felmerülhet. Mi sajnos nem vihetünk be se ruhát, se takarót itthonról, tehát mielőtt ilyent ajándékoznánk, kérdezzük meg, hogy használhatja-e a kisbaba. Még az is lehet, hogy ennek ellenére is örülnének egy kistakarónak, ami itthon helyettesíti a babát (nagyon furcsának tűnik, de én is szeretek egy Vilmosnak szánt kistakaróhoz bújni, amikor nagyon ramatyul érzem magam). Az ajándékba kapott bodykat viszont jó mélyre eldugtam, túl fájdalmas volt látni. Az 50-eseket anélkül fogja kinőni, hogy itthon hordhatná, az 56-osokra nézve meg mindig az jut eszembe, hogy vajon lesz-e akkora, hogy ezeket hordhatja. Tudok olyan anyukáról, aki barátnőjétől kapott egy kis medált a babájának nevével, és nagyon-nagyon örült neki, tényleg ilyen apróságok nagyon sokat jelenthetnek. Akár egy DVD lemez valami garantáltan baba-mentes filmmel, sorozattal (teljes évadok) jó ajándék lehet, a fejés rémesen frusztráló és unalmas perceiben jól jöhet (én pl. Szívek szállodáját néztem).
Ne csodálkozzunk, hogy ha a szülők nagyon félnek a betegségektől, fertőzésektől. Egyrészt ezeknek a babáknak nincsen immunrendszerük, teljesen védtelenek, és akár az életükbe is kerülhet, másrészt ha beteg a szülő, akkor nem tud bemenni a gyerekéhez, ennél nehezebb nincs is. (Én is jártam így, elkaptam a gyerekektől, 4 napig nem tudtam bemenni a kórházba, és rettegtem, hogy ez alatt történik valami Vilmossal.)
Ne tegyük szóvá, hogy a nagyobb gyerekeket elhanyagolják. Egészen biztosan mindent megtesznek azért, hogy viszonylag normálisan folytatódjon a nagyobb testvérek élete is, ugyanakkor meg kell érteni, hogy soha nem tudhatják, hogy lesz-e holnap, minden perc fontos lehet. Inkább vigyük el a gyerekeket játszani, kirándulni, szórakozni. Nagyon nehéz itthon megtalálni azt az egyensúlyt, hogy ne hazudjunk arról, mi van a testvérükkel és velünk, ugyanakkor ne nyomasszuk túlságosan őket, ne terheljünk rájuk túl sokat, ne ijesszük meg saját fájdalmunkkal. Egészen biztosan jót teszünk, ha a nagyobb gyerekeket kicsit kiszakítjuk a zaklatott környezetből.
Sokan – köztük én is – nehezen késünk szívességre másokat. Legegyszerűbb, ha kérés nélkül segítünk, elmegyünk a boltba, hozunk ebédet, lenyírjuk a füvet, segítünk eljutni a kórházba, vigyázunk a nagyobb gyerekekre. Minden nagyon jól fog jönni. Különösen eleinte még az is problémát okozott, hogy egy doboz melltartóbetétet vegyek, 3 hétig nem jutottam el egy drogériáig sem. Nehéz észben tartani egy ovis, vagy iskolai programot, fizetendő pénzt, vagy ünnepet. Nekem sokat jelentett, hogy az óvó nénik lefényképeztették a mi gyerekeinket is, pedig nem írtuk fel őket. Vilmos éppen nagyon rossz állapotban volt akkor, nem olvastuk a faliújságot. Egy kedves SMS, hogy holnap ebédbefizetés mindig jól esett. Időnként elfelejtettem a gyümölcsnapot, a férjem meg még a tolltartót is, amikor én Pesten voltam Vilmos mellett. Ha ilyen helyzet áll elő, hogy az apuka hosszabb ideig egyedül marad a nagyobb gyerekkel, különösen elkél a segítség.
Nekünk az is nehéz, hogy szinte mindig egyedül kell bemennünk Vilmoshoz. Egyedül ott állni, és szembesülni a rettenetes dolgokkal nagyon-nagyon nehéz. Egy-egy olyan alkalom, amikor együtt mehetünk be nagyon sokat jelentett.
Segíthetünk sofőrként is, nekem magamnak is nehéz volt a vezetésre koncentrálnom nagyon sok napon, volt, hogy félre kellett állnom, mert nem láttam a könnyeimtől, vagy azon vettem észre magam, hogy nem tudom, hol járok. Jó lett volna, ha időnként valaki feljön velem az öltözőig és megvár, elvisz, kimenekít.
Volt, hogy nem akartam embert látni, emberek közé menni, nem bírtam. Ugyanakkor sokaknak rosszul esik, ha jelenlétükben kínos csend áll be, vagy sutyorgás, vagy éppen kiszorulnak a terhességről, kisbabákról szóló beszélgetésből. Ők is voltak terhesek, voltak ezzel kapcsolatos élményeik.
Nem szabad csodálkozni azon, ha nevet a koraszülött kisbaba anyukája, vagy látszólag jókedvű, iszonyatos viharok dúlhatnak belül, közel sem jelenti azt, hogy minden rendben megy, esetleg csak nem akar beszélni az aktuális visszaesésről vagy problémákról. A PIC-es lét hullámvasút még egy nagyobb baba számára is, rengeteg visszaeséssel, visszalépéssel, lassú haladással.
Egy koraszülött kisbaba életében olyan dolgok jelentik a csodát, az örömöt, ami egy időre született kisbaba szüleinek természetes. Hogy kicserélhetted a pelenkáját (én még sosem), hogy megsimogathattad, hogy kézbe vehetted (én 3 hónap 1 hét és 5 nap után), hogy ruhában van, kistakaróban, hogy megpuszilhattad. Hogy elérte ez 1 kilót, a 1,5 kilót, vagy a 2 kilót. Hogy megemésztett azt az 1-2 ml anyatejet. Hogy ma végre stabil és nincs kritikus állapotban. Próbáljuk megérteni, és a szülőkkel együtt örülni. Óriási dolgok ezek egy koraszülött kisbaba életében!
Kicsinap
