Bezzeganyának írtam először. Tünde azonnal válaszolt. Még aznap este bele is mentünk egy hosszabb emailezésbe és nekem lassan leesett, nem véletlenül fordultam hozzá elsőként és nem véletlenül válaszolt nekem azonnal, segítségét felajánlva. Pontosan tudta, miről beszélek, kisgyermekes anyukaként, daganatos betegnek lenni kőkemény misszió. Neki már eltelt jó néhány év, amióta végigcsinálta, én még a közepében vagyok. Meg sokan mások. De nem a beteg anyukákkal akarom folytatni, hanem a nagy barna tágra nyitott szemekkel alulról felfelé ránk bámuló gyerekekkel, akik néha némán, néha követelőzve kérdezik, mi történik körülöttük. Mi ez a felfordulás, anya haja hova lett, mikor nő vissza, milyen betegség ez, ami eddig nem is látszott, csak most, hogy anyát kezelik, meg amúgy is el lehet ezt kapni?
Kisfiam a hasamban 29 hetes magzat, nagyobb gyermekem ötéves volt, amikor engem daganatos betegnek diagnosztizáltak. Kislányom totál jogosan jött a fenti kérdésekkel és még másik ezerrel. Nem tanít meg bennünket senki jó anyának lenni, arra meg már végkép nem terelődik a szó, hogyan legyünk jó beteg anyák. Miután én fellocsoltam magam az első körös sokk után, jobban tudtam a gyermekeimre is figyelni. A klasszikus orvosi gyógyítás mellett egyik terápiám az írás lett, először vérharcosként kivégeztem a felnőttes témákat a blogomon, majd lágyabb pillanataimban kislányom helyébe képzeltem magam és leírtam, ő hogyan láthatja az eseményeket, azt, hogy anyukája beteg.
Így született meg a Sebaj Haj! című igaz mesekönyvem, aminek 80 százaléka tiszta valóság, és a maradék 20-at is csak azért hívom a képzelet szüleményének, hogy egy-egy kínosabb jelenetnél mondhassam, azt csak kitaláltam, például, amikor dühös vagyok a gyerekemre, vagy amikor kislányom belepisil a kádba.
Esténként felolvastam neki a történeteket, ő meg kacagott, vagy kijavított, hogy az nem is úgy történt, vagy sírt, hogy töröljem ki, amikor elszállt a héliumos lufija egyik kórházi látogatása során.
Kislányomat gyermek szakértőhöz is hordtam betegségem mélypontján, szerencsés voltam, mert egy, a lakhelyemen lévő szervezet (Holnapom Egyesület) a lelki gyógyítás mellett ilyenben is segít bennünket. Ott említettem először, mivel is tömöm a gyerek fejét esténként, és egyből bátorítottak, hogy vigyem nagyobb közönség elé, én meg elképzeltem, ahogyan pizsamában fekszik a sok-sok kisgyerek a nappalinkban, akiknek esti mese gyanánt felolvasom a könyvet. Nem pont erre gondolt a gyermekpszichiáter. Így nőtte ki magát az igaz mesém egy kiadás előtt álló könyvvé. Olyannyira gyermek fülének való történetté formálódott az elbeszélés, hogy a Magyar Pszichoonkológiai Társaság elnöke, aki egyben gyermekpszichiáter írt hozzá ajánlót.
Ja, és mindig elfelejtek egy részletet – mert nekem egyértelmű – pedig fontos! Ez a mesekönyv egyáltalán nem szomorkás, nem sötét felhős, távolról sem sajnálatra alapozó történet. Igaz, hogy érzékeny, néhol kemény témákat feszegető, de könnyed, néhol vicces, egyszóval életszerű. Nemcsak olyan családoknak szól, ahol anya betegséggel küzd, hanem minden nyitott gondolkodású szülő, nagyszülő kezébe való, akik képesek gyermekükkel őszintén beszélgetni a körülöttük zajló dolgokról. Sajnos alig van ma már olyan család, akinek környezetében nincs krónikus beteg ember.
Ha érdekel a könyv, vagy szívesen támogatnád a megjelenést, ezt előrendeléssel megteheted a Sebaj Haj! könyv honlapján.
Köszönöm a lehetőséget!
Tóth Kata
Édes Szabdság blog írója, Sebaj Haj! című könyv szerzője
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
