Nem tudom, melyik a jobb kezem. Mindig ki kell próbálni, hogy melyikkel írok. Ok. Ez megvan. De hogy melyik a bal, az sokkal nehezebb, mert az még egy plusz logikai lépés. Ha gépelek, sokszor felcserélem a hosszú betűket. Anna nálam gyakran Aana. Rengeteg helyesírási hibával dolgozom, amik sose tévesztések, inkább betűkihagyások, elgépelések. Ezeket akkor sem veszem észre, ha ezerszer átolvasom a szöveget.

És egyébként?

Egyébként mindent „látok”. Komplexen, egészként. Ez néha nem túl jó: mások számára ártatlan mondatok nekem megjelennek, és rosszul eshetnek (gondoljunk bele, milyen pl. ha az ember a széllel szemben... ilyesmik). De a problémamegoldásban ez nagyon előnyös: minden helyzet megjelenik, látható, a megoldások világosak. Könnyű sok szempontból egyszerre megérteni valamit. Könnyű más oldalról látni a gondokat.

Azt szoktam mondani, hogy a diszlexiás gondolkodásmód előny, ha az ember túlélte az iskola első néhány évét. Addig persze nehéz. Nehéz egyszerre hosszú időn át koncentrálni. Nehéz a számokat megjegyezni. Nehéz a betűket nem összekeverni.

Az én zseniális és áldozatkész anyukám napi 2-3 órát gyötrődött velem, mire nagyjából túljutottam a nehézségeken. Mostanában került elő valahonnan egy elsős dolgozatom: nem volt benne egyetlen hiba sem: a gólya ly-nal, a semmi mm-mel, ahogy kell. És mégsem volt egyetlen szó se, amiben nem lett volna piros. Volt közte ilyen szó is: megyy.  De a tipikus hiba a betűkihagyás. Egy nagyon fontos dolgozatomban még 16 éves koromban is volt olyan, hogy a d betű helyett p-t írtam.

Ugye érthető? Olyan valakinek, aki sémákban, és képekben gondolkozik, elég nehéz a d-t a p-t meg a b-t megkülönböztetni egymástól. Ha ismeretlen nevekkel találkozom, még ma is zsolozsmázom: a b batyut visz a hátán, a d dobot visz a hasán, a p-nek meg púpja van...

Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor anyukám és a tanító nénim mentek hazafelé beszélgetve az úton, és a tanító nénim elkezdett dicsekedni az anyukámnak (aki maga is tanító néni volt), hogy milyen aranyos szöveget választott tábláról másoláshoz. Mondta-mondta, egyszer csak eszébe jutott: „tudod mit, Viki, vedd elő”. És az én kedves anyukám reakciója védekezőleg: „Ugyan, ezt a Viki már nem írta le”. És tényleg. Én egyszerűen nem végeztem az első táblával, mire a tanító néni teleírta a másodikat, és mivel a szöveg amúgy elég hosszú volt, letörölte az első táblát, hogy folytathassa. Azt a mondatot is letörölte, amit éppen írtam. És akkor feladtam, és nem írtam tovább. Ott árválkodott a füzetemben a gyönyörű szöveg első négy-öt sora. És az anyukám ezt tudta. És az én anyukám, aki amúgy tényleg napi két-három órát gyötört engem, hogy valamennyire lépést tudjak tartani, most csak mosolygott, és egyáltalán nem volt mérges. Ő tudta, mi az, hogy diszlexiás. (Ő is az persze.)

A nyelvtanulás pedig egyenesen katasztrófa! Az angol még hagyján, ott legalább az ABC ugyanaz, de az orosz teljesen reménytelen. Hozzá kell tenni, hogy én angolul és németül is csak úgy tudtam megtanulni, hogy az egyetemi éveim után néhány évet Németországban éltem. „Mint a cigányok” szoktam mondogatni „csak ami hallás után rám ragadt”. Németül nem is tudok leírni egyetlen épkézláb mondatot sem, viszont minden filmet megértek, és elég jól beszélek is.

Én az ötödiket úgy éltem meg, mint egy felszabadulást! Egyszerre eltűnt minden, ami nekem nem ment. Lehetett számológépet használni (a szorzótáblába még mindig belekeveredek néha, mert ugye a hatszor hét nem ugyanannyi, mint a hétszer hat), Nem kellett többé papíron kétjegyűvel osztani, és a helyesírás sem lett annyira hangsúlyos (kivéve a nyelvtanórát, de azt lehetett egyszerűen utálni. Viszont megjöttek a logikai tárgyak, amik végre számomra is értelmesek voltak. Végre nevén lehetett nevezni a dolgokat, és nem jöttek ki a tanár száján olyan hülyeségek, hogy „nyáron azért van melegebb, mert a Nap távolabb van a Földtől”.

A diszlexiásságot nem lehet kinőni. Legalábbis az öröklött fajtát nem. Az ember szépen megtanul vele együtt élni. Manapság már nem olyan nehéz: nekem az első autóvezetés vizsgám úszott el miatta (a következőnél forduljon jobbra...), de azonkívül nem tudok olyat, amiben hátrányomra lenne. A helyesírás-ellenőrző programok szinte észrevehetetlenné teszik az írás részét, és persze nehéz kitalálni, melyik a jobb kezem, de ezt éles helyzetben rá lehet arra is fogni, hogy „tudják a nők”.

De én nem adnám a diszlexiámat semmiért. Nagyon örülök ennek a szerencsének. Így olyan problémák megoldását is látom, amik mások számára nehezen érthetők, és olyan dolgokat is össze tudok kapcsolni, aminek semmi közük egymáshoz (legalábbis első látásra).

A diszlexia nem betegség, csak egy másfajta világlátás. Én minden másságot értékesnek látok, hiszen azért vagyunk ilyen gazdagok, mi emberek, mert mindenki másképp más. A diszlexiásoknak nehezebben megy az iskola eleje, és könnyebben a vége, mint a többségnek. Persze csak akkor, ha az elején segítik őket abban, hogy el tudják magyarázni a többieknek, ami a fejükben van. Megtanítsák őket arra, hogy a szemük mögött megjelenő képeket hogyan öntsék szavakba, hogyan meséljék el, vagy írják le. 

Hol van manapság olyan iskola, amelyik ezt jól csinálja?

Creativiky