Ovis beszoktatás – variációk egy témára
Az óvodásoknak is elkezdődött a tanév. És a szülőknek is. Ránk köszöntöttek a beszoktatós, sírós, tiltakozós, hisztizős avagy a lelkes hétköznapok.
Baráti társaságunkban jó néhány kisgyerek kezdte meg idén szeptemberben intézményesült életét, és közülük többen vannak olyan szerencsések, hogy együtt, egy óvodában. Ennek ellenére mind az első benyomások, mind az első reakciók nagyon vegyesek.
Adott egy önkormányzat által fenntartott, minden tekintetben átlagosnak nevezhető fővárosi óvoda. Jónak mondott kerületben, becsületes, többnyire munkájukat évtizedek óta hivatásként végző óvónőkkel, csoportonként 25-30 gyerekkel, EU kompatibilis udvarral, belül kicsit retro dizájnnal.
A beszoktatás – amint azt az előzetes szülői értekezleten már minden szülő megtudhatta – három nap /már ha a gyermek igényli/. Az első nap csak ebéd utánig tart, a szülő végig maradhat arra a pár órára. Másnap már be lehet iktatni egy kisebb külön töltött időt, harmadnap pedig reggeli érkezés, majd búcsú. Anélkül, hogy bárkit és bármit tipizálnék, megpróbálom felvázolni az általam tapasztalt reakciókat szülő és gyermek részéről.
Az A. nevű gyermek már első nap sem sír, elköszönés után vidáman megy be játszani a többiek közé. Kifejezetten társasági lény, élvezi a nyüzsgést, a pörgést, a sok játékot, tetszik neki a „nagylányos/nagyfiús” szerepkör, amire előtte már egész nyáron úgy készült. Néha előfordulnak kisebb elbizonytalanodások nála is, de mivel A. biztos abban, hogy anyukája vagy apukája az ovis nap befejeztével megy érte, könnyen megnyugszik külső segítség nélkül is. Az ő esetében csak az anyának szorul görcsbe a gyomra délutánonként, mikor látja a többi síró kicsit: „mennyi gyerek sír az anyja után, bezzeg az enyém nem – talán már nem is szeret?”
A B. nevű delikvens néhány napig mosolyogva érkezik, majd úgy az első hét vége felé kezd rádöbbenni, hogy ez ezután már mindig így lesz. Kezd eltűnni az újdonság varázsa, már a reggeli készülődést próbálja úgy nyújtani, hogy minél később érkezzenek.
C. már az óvoda utcájába érve karmolja, csipkedi, csapkodja édesanyja karját, a környék zeng a „nemakarokbemenni”-től. Az anya könnyeit nyeli, míg a lépcsőn vonszolja fel a rúgkapáló gyermeket, három nap után már a feladáson gondolkodik. Kész, vége, inkább sose járjon óvodába a gyerek, minthogy ezt kelljen átélnie minden reggel. A tortúra napról napra megismétlődik, azonban amint az anya mögött bezáródik az ajtó, C. is elhallgat, nyugodtan veti bele magát az ovis életbe.
D. csak akkor sír, ha anyukája viszi reggel óvodába, apja jelenlétében a reggeli búcsúzkodások problémamentesek.
E. ugyan jól érzi magát az oviban, semmi reggeli sírás nincs, mégis immáron két hete egyetlen falat ennivalót nem vesz magához az óvodában tálaltak közül. Édesanyja aggályai ekörül a momentum körül járnak, igaz, szinte születése óta folytonos problémái vannak gyermeke etetésével. Éppen ezért úgy dönt, minden óvónőt és dadust kikérdez gyermeke étkezéséről, s biztos ami biztos alapon otthon kétfogásos estebéddel várja gyermekét.
F. a délutáni alvástól retteg. Nyugodtan telik a napja, de ahogy közelít a pihenés ideje, kezdődik a nyöszörgés.
G. csak fél napot tölt az oviban, nem alszik ott. Anyukája otthon van kistestvérével, így ebéd után távoznak (de ez egy másik történet…). Mivel G. logikája kiváló, pár nap után elkezdte azt hajtogatni, hogy ő bizony éhes. Mert ugye, ha éhes, akkor jön az ebéd, és ha vége az ebédnek, akkor jön érte anya.
H. sírva érkezik, s a nap legnagyobb részét az óvó néni szoknyája mellett ülve, szomorkodva, fényes, kisírt szemekkel tölti. Anya utáni búsulásából nehezen zökkenthető ki, meglehetősen passzív. Ha úgy esik, az óvó nénit képes a személyzeti vécé ajtaja előtt is pityeregve várni.
I. jól érzi magát óvodásként, neki csak az anyukája nem tudja könnyen feldolgozni az elválást. Ha napközben egy játszótér mellett visz el útja, könnyeivel küszködik, és időről időre azon kapja magát, hogy az óvoda környékén sertepertél, hátha hall bármit is kiszűrődni. Az ismerős anyukáktól telefonon kér jelentést, mindent rendben láttak-e gyermekénél, amikor sajátjukat hozták/vitték.
J. kötelességtudó, ügyes óvodás. Kicsit megváltásként éli meg, hogy bekerült a jeles intézmény falai közé, hiszen anyukája már vagy éve minden nap azt hangoztatja boldog-boldogtalannak, hogy neki milyen nehéz is evvel a gyerekkel. Most az anya, végre, legnagyobb örömére visszament dolgozni, úgy érzi, végre visszakapott legalább egy kicsi szeletet a régi életéből. Na, az egészet sajnos azért mégsem, mert ugye az a fránya gyerek ott van, és még ott is lesz jó pár évig, hogy az ő születése előtti nyugalmas életét újra és újra felbolygassa.
K.-nak jól ment a beszoktatás, az első hét végére már szinte talpraesettnek mondható az új szerepkörben. Hétvégére azonban úrrá lesz rajta valami oviban felszedett takonykór, így pár nap kényszerpihenőre ítéltetik, mely után újra kezdődhet minden a legelejéről.
L. bölcsődéből került óvodába. Már rutinos, szépen, tisztán eszik; önállóan öltözködik. Okoz némi megszeppentséget nála az új hely és az új személyek, de könnyen átáll a megváltozott körülményeknek megfelelően.
M.-et a harmadik nap után szülei kivették az óvodából. Az ok: a gyermek sír. S mivel sír, bizonyosan nem érzi itt jól magát. Nem érzi jól magát, tehát nem kedvesek a vele foglalkozó pedagógusok. Sír, tehát valószínűleg a többi gyerek bántja. Bántják M.-et a gyerekek, tehát nem jó itt a közösség. Most új óvoda után kutakodnak M. szülei, de csakis olyanba íratják be, ahol három nap után már nem fog sírni.
N. óvodás napjai jól telnek, könnyen beszokott, szófogadó, szépen játszik. A szülei szerint azonban unalmas számára az ovi. Azt nehezményezik, hogy már egy hét eltelt, de még semminemű komolyabb foglalkozásról nem számolt be sem a gyermek, sem az óvónők. Az meg azért mégis nonszensz a maga módján, hogy egy kiscsoportos óvodás mást sem csinál egész nap, csak játszik…
O. abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy pont óvodakezdés előtt pár héttel született kistestvére. Maga sem tudja igazán, mi a jobb, ha az oviban van, de anya nélkül, ellentétben az új jövevénnyel; vagy otthon van az állandóan síró, nyöszörgő kis csomaggal, aki folyton anyával szeretne lenni.
P. testvére már nagycsoportos. P. számára már ismerős a csoportszoba, az öltözőszekrény, az udvar, és persze az óvó nénik zöme is. S a nap várva várt, fontos pillanata, mikor a délelőtti levegőzéskor ők ketten találkozhatnak.
R. sírása a reggeli búcsúzkodás után messzire száll ki a nyitott ablakokon a langyos, kora őszbe. Anyukája szíve szerint többször is visszafordulna, de nem teszi, mert az esze azt mondja, az életnek ez a rendje.
S. már előző este kezdi a tiltakozást a másnapi óvodába menetel ellen. Az anya ezerféle fortélyt vet be, hol a sok játék, hol a sok új barát előnyeire hívja fel S. figyelmét. Naponta olvassák újra az ide vonatkozó „szakirodalmat”, melyben Annapetigergő, Vackor, Boribon és még sokan mások óvodába mennek.
A sort még lehetne folytatni, számos egyéb variáció lehetséges még. Már az első napok-hetek tapasztalatai is nagyon különbözőek - nem csoda, ha sem a kortárs közösségbe való beilleszkedés, sem az anyától „független” első időszak gyerekenként más és más tempót kíván meg. Annyi bizonyos, hogy előbb-utóbb többségük kiegyensúlyozott, harmonikus, teljes értékű óvodássá válik, a kezdeti nehézségek ellenére is. Addig pedig mi szülők legyünk türelmesek és megértőek.
zöldlevelecske
