Sokáig gondolkoztam, hogy milyen formában osszam meg, illetve megosszam-e egyáltalán a történetünket. Aztán elöntött az érzés, hogy mennyit kerestem hasonló cipőben járó kisgyerekeket, mint az enyém. Nem volt nap, hogy ne kutattam volna megoldásért. Milyen jól jött volna egy írás, afféle lelki mankóként, ami megerősít a hitben, hogy előbb vagy utóbb minden a helyére kerül.

Kislányom 1,5 éves korában bölcsődés lett. Semmi gond nem volt a beszoktatásával, az összes akadályt gyönyörűen vette, napról napra szívesebben ment. Nagyon gyorsan szobatiszta lett éjszakára, elkezdett önállóan öltözni, enni, mosdóba menni, és elindult a beszéde. Szépen, érthetően mondta a szavakat, egy-egy félmondatot. Aztán ahogyan az lenni szokott, jött az első betegség, középfülgyulladás formájában. Szerencsére hamar kilábalt belőle, sok magas lázzal, de viszonylag kevés fájdalommal. Nem volt náthás, pontosabban én úgy „éreztem”, azonban az orrából semmit nem tudtunk produkálni, semmilyen eszközzel. De meggyógyult, újra kezdődött a bölcsi, minden ment tovább a maga rendjén.

Egy dolog változott, elkezdett selypíteni és egészen furcsán ejteni a hangokat. Nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, gondolván most lendül bele a beszédbe, hirtelen akar sok mindent közölni, ezért összecsúsznak a szavai, láttunk már ilyet. És ebben meg is erősítettek minket több oldalról. Ez a furcsa beszéd azonban addig „fajult”, amíg egy salátanyelv lett belőle. Gyakorlatilag senki nem értette mit szeretne közölni, legtöbbször mi is csak következtettünk rá a körülményekből. Ez a meg nem értettség magatartás zavarokhoz vezetett nála. A nyugodt kislányból hirtelen magát földhöz vágó, üvöltve tomboló, láthatóan dühös kislány lett. Majd némasági fogadalmat tett, és a bölcsődében soha többé (egy évig) nem szólalt meg. Csak velünk beszélt illetve a nagyon közeli rokonokkal. Sok felnőtt kinevette és a feje fölött beszélték meg, hogy „Jaj de aranyos, ahogyan halandzsázik”, amit a lányom a legnagyobb kudarcként élt meg.

Sokan óva intettek, hogy még korai, de én nem akartam tovább várni. Elvittem a korai fejlesztőbe, hogy szakemberekkel beszéljek erről a kialakult helyzetről. A fejlesztőben megerősítettek, jól döntöttem, hogy felismertem, ez nem életkori sajátosság, a lányom valamiért nem tud beszélni. Hálás vagyok nekik azért a szeretetért, amivel fogadták és foglalkoztak vele.

Az első vizsgálaton Luca természetesen nem szólalt meg, amíg nem léptünk ki az ajtón. Akkor viszont rám nézett és a legnagyobb határozottsággal közölte, hogy gyorsan vegyünk egy „tatajós tigád a bódban”, mert már mindjárt éhen hal.

A szakértő hölggyel sokat beszélgettünk Luca napjairól, a születéséről, éjszakáiról. Ekkortájt az éjszakáink elég mozgalmasak voltak, a kisgyermekkori pavor nocturnus minket sem került el (de ebbe nem mennék bele hosszasan), sőt, másfél évig az életünk rémisztő, majd már megszokott részévé vált. Éppen ezért, elég sok vizsgálaton át kellett esnünk ahhoz, hogy érdemben elkezdhessenek foglalkozni a valódi problémánkkal.

Az első és legfontosabb az epilepszia-gyanú kizárása volt, amellyel neurológushoz kellett fordulnunk. Több szakembernél is jártunk, kórházban és magánúton egyaránt. A funkcionális és EEG vizsgálatok egyértelműen kizárták az epilepszia gyanúját. Hallás- és észlelésvizsgálaton is jártunk. Körülbelül négyszer. Mindenhol 100 százalékos hallását állapították meg a lányomnak. Orr-fül-gégész szakorvos ez idő alatt körülbelül nyolcszor látta a gyereket, akinek „szürcsögött” az orra, azonban nem jött belőle semmi. Még ma is hallom:

„Anyuka higgye el, ha ebben az arcüregben lenne bármi is, mi azt látnánk.”

Miután kizárták, hogy bárminemű szervi elváltozás vagy betegség állna a lányom beszédének a beborulásában, kikiáltották megkésett beszédfejlődésű sajátos nevelési igényű (továbbiakban SNI) gyermeknek, és elkezdődtek a bölcsődei foglalkozások. Egy év fejlesztés után úgy mentünk az óvodába, hogy a beszéd érthetőségében gyakorlatilag nem történt az égvilágon semmiféle javulás. Egy nagyon kicsit nyitottabb lett, hála a szuper és végtelenül aranyos fejlesztő hölgynek, akire a mai napig emlékszik. Ez a fajta hiányosság - azért valljuk be - elég nagy hendikep egy három és féléves kislánynak, aki éppen egy teljesen új közegbe próbál beilleszkedni.

Az SNI státusz miatt automatikusan megkapta a heti két fejlesztő foglalkozást, logopédia és nagymozgások fejlesztése formájában. A második és harmadik óvodai évben már heti három alkalommal történtek ezek a találkozások. A helyzet annyit javult, hogy már néhány hangot tisztábban ejtett, illetve a társai, akikkel a mindennapjait töltötte már megértették, mit szeretne. Azonban egy idegen még mindig nem. Sokat gúnyolták az óvodában a gyerekek, megkérdezték tőle, miért beszél „ilyen furcsán”, visszakérdeztek, mit akar, mert nem értik. Szociális téren sokat fejlődött, már nem félt megszólalni, de éppen ezért sokkal több csalódás is érte. Rengeteg átsírt éjszakánk volt emiatt, amikor arra a kérdésre várta tőlem a választ, ő miért más, mint a többiek.

Aztán betöltötte a hatodik életévét. Iskolába kell menni. Vagyis kellett volna. Az iskolaérettségi felmérésben minden részképességben gyönyörűen teljesített, egyet leszámítva: beszédértés. Örökké hálás leszek annak a hölgynek, aki azt javasolta, egy kicsit hagyjuk a logopediát, és nézzünk bele jobban az arcüregébe, mert az a gyanúja, nem hall a gyerek. Így hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt a logopédusok, és hiába gyakorol szorgalmasan a kislányom hétről hétre, nem lesz eredménye, és egyhelyben fogunk toporogni.

Győrbe irányított minket egy magánorvoshoz, aki rendelkezik olyan arcüreg ultrahanggal, ami megmutatja, ha bárminemű lerakódás pang az arcüregben. Azonnal kértem időpontot, két hónap múlva mehettünk is. Győrben az első vizsgálaton a beszédértése 10/1 lett, ami gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy csak tompa hangokat hall, és az alapján próbál beszédet formálni. Az ultrahang pedig azt mutatta, hogy az arcüregében mindkét oldalon, hosszú évek alatt összegyűlt, majd betokosodott, körülbelül kisujjnyi hosszú és vastag, összeállt váladék van. A doktornő azt mondta, ilyet még nem igazán látott, annak ellenére, hogy többszáz kisgyereket meggyógyított már. A kezdeti összeomlásomat és kétségbeesésemet felváltotta a megkönnyebbülés: egészséges a gyerekem, és talán van kiút. Hosszú hónapok kezdődtek.

A győri látogatások alkalmával két dolog történt, egy inhalálás, majd egy orrszívóval végrehajtott arcüregmosás, szívás. Eleinte kéthetente, később havonta kellett mennünk. Én nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen pici arcból honnan kerül elő ekkora mennyiségű váladék. A milyenségéről nem is beszélve. Sűrű, olykor darabos, méregzöld gyomorforgató valami. Döbbenetes volt mind az Isten tudja, hány alkalom. Egy idő után már nem számoltuk.

A kezelésekkel egyidőben szintén egy angyali sugallatra úgy gondoltam, próbáljunk ki még egy logopédust, úgyis jön a nyár, nem lenne jó kihagyni két hónapot. Márciusban jelentkeztünk nála, májusban szabadult fel hely. Mint kiderült, nagyon sok ismerősünk gyermeke járt már nála, és amikor emlegették, hogy szerintük a város legjobb logopédusához járnak, akkor róla beszéltek. Neki is örökké hálásak leszünk, és ahol csak tudom, ajánlani fogom. Mind szakmailag, úgy emberileg a maximumnál többet adta abban a heti kétszer fél órában, mint amit az ember elvárna, vagy amire számít.

Luca nehezen nyit, főleg egy új környezetben, idegen emberek felé, és persze ha ez az idegen még beszéltetni is akarja. D. néninél egy pillanatig nem volt ez probléma. Az elejétől kezdve megvolt az összhang, meg tudta nyitni úgy Lucát, hogy a kislány 100 százalékig együttműködött vele, szívesen ment hozzá, még a legnagyobb nyári melegben is strand helyett, itthon pedig lelkesen gyakoroltunk, hogy ne okozzunk csalódást a következő órán. És a fejlődés egyszerűen döbbenetes volt számunkra. A D. néninél töltött egy év alatt gyakorlatilag megtanult beszélni a gyermekem. Szépen, tisztán, érthetően, nem volt többé s helyett zs, k helyett g hang. Verseket tanult, amiket aztán szepen szavalt is anyák napján, édesapa születésnapján. És D. néni hétről hétre megnyugtatott, mire iskolába ér, nem lesz semmi gond. Szépen halad, okos kislány, jó a felfogóképessége, és szorgalmas. Ugyan néha szétszórt, de ez belefér még ennyi idősen suli előtt. Lehet, hogy ő nem is tudja, de ezekkel a mondatokkal lelkileg is nagyban támogatott engem minden egyes alkalommal.

A magánórákkal egyidőben az óvodai fejlesztések is zajlottak, amin szinten nagyon szívesen részt vett a lányom. Biztosan jó csillag alatt álltunk, amikor a velünk foglalkozó fejlesztő pedagógusokat kisorsolták. Az óvodában A. néni is szívét-lelkét kitette heti három órában a kislányomért. Arról nem is beszélve, hogy neki még azt a falat is át kellett törnie, amit akkor húzott fel Luca, amikor a logopédia foglalkozás miatt kivették a játékból.

Győrbe nem kell mennünk többet. Az utolsó kontrollon a hallásvizsgálaton Luca 10/10 pontra teljesített és az ultrahang semmiféle lerakodást nem mutatott már. Szeptemberben kezdjük az iskolát, a korábbi félelemérzet, ami a beszédértés és kifejezőképesség miatt állandóan jelen volt az életünkben, elmúlt.  Ő is sokkal nyitottabb lett a világra, egy igazi cserfes, iskolaérett kislánnyá vált. Hosszú volt az út, rengeteg lelki mélyponttal fűszerezve, amire ki sem tértem, de megérkeztünk.

Sok bántásban és vádaskodásban volt részünk, mire idáig eljutottunk, amiket ha időnként magamra is vettem, mélyen belül éreztem, nincs alapja. És úgy is lett. Nem azért nem tudott beszélni a gyerekem, mert nem szoptattam és elernyedtek az arcizmai, nem is azért, mert bölcsődés lett viszonylag korán, sőt, nem is a napi fél óra mesenézés miatt. Egyszerűen esélye sem volt rá az arcüregdugulás miatt. A maga szintjén így is megtanult, leutánozta, amit „hallott”, és azt visszaadta. Csak éppen senki nem értette. Sokszor megszakadt a szívem, és megszakad a mai napig, amikor emlékeztet rá, hogy mennyire rosszul érezte magát abban az időben. De ennek már vége.

Kedves Édesanyák! Mindig a saját megérzésetekre hallgassatok. Ha úgy érzitek, a gyermeketeknek valamilyen formában megsegítésre van szüksége, adjátok meg neki, bármennyi fáradsággal is jár. Akárhányan, akármennyi szuper jótanáccsal látnak el, menjetek a saját megérzésetek után, és ne hagyjátok annyiban, ti ismeritek a gyereketeket a legjobban a világ kerekén! Ha úgy érzitek, még mindig nem a megfelelő megoldásnál jártok, menjetek tovább és addig keressétek a megoldást, amíg helyre nem jönnek a dolgok! Mert minden kisgyerek megérdemli, hogy teljes értékű életet éljen, ne legyen kiközösítve és ne érje hátrányos megkülönböztetés.

Szeretlek kislányom, örökké és mindig büszke vagyok, leszek rád!

H.

KAPCSOLÓDÓ CIKKÜNK:

Arcüregtisztítás – szúrás helyett öblítés

Az arcüreg felszúrása helyett van egy sokkal kíméletesebb módszer. Az orrátmosás egyrészt segít a már kialakult arcüreggyulladás kezelésében, másrészt allergiák esetében is hatásos.

Tovább>>>