Ment az ötletelés, hogy miként is legyen a hétfő reggel. A busz 7-kor indul, fél 7-re kell a suli előtt lennie NagyLánynak, meg a cuccának. Kedves 7-re jár dolgozni, NagyFiú 7:15-kor indul, a kicsiknek fél 8-kor kell kilépni az ajtón. PiciLány pedig 7 felé ébred. 

Több lehetséges változat forgott a fejemben, de a választ NagyLány adta. Ledumálta a barinővel, hogy ugorjanak ide érte autóval és akkor nem kell cipekedni. Hááát jóóó. És akkor hogy fogok integetni? Upszika. Száj legörbül. Erre a része nem gondolt. Hogy majd mindenki kalimpál a pereputtynak, ő meg csak néz ki az ablakon.

Mikor NagyFiú ment, a könnyes búcsú olyan fiúsan zajlott. Szia Anyu, azt hiszem felszállok. Majd elsétált. Ahogyan a többi fiú is. Mikor indult a busz, egy gyors pá, semmi elérzékenyülés. Ezek a fiúk.

A lányok százszor jaaaajanyuciiiiztak és puszi-ölelés-miegymás. Akkor volt PiciLány a pocakban, szóval én csak csendben hüppögtem, hogy milyen édesek. Na, ez most is kimaradt az életemből. Végül egyikünket sem rázta meg nagyon a dolog. Én persze sajnálkoztam, de NagyLány megölelt, "Szeretlek Anyuciii!", majd bevágódott az autóba hajnali negyed 7-kor. Egy gyors integetés és el is száguldottak.

A tanárok a kirándulás minden napjáról küldenek ilyen kis vidiket. Valamiért ez most ilyen bevett szokás, hogy mivel van ez a szuper technikai háttér, hát minden történésről értesüljenek a szülőknek automatikusan. Értem, van rá igény, de MIÉRT?????

Nem igazán szoktam megnézni ezeket. Majd ha már a gyermekecske hazajött és elmesélte a saját kis szájával és érzéseivel átszőve az élményeket. Olyan ez, mint a Kréta. Mire hazaér és lelkendezhetne, hogy "Juppijé, egy matek ötös!", addigra már rég tudom és képtelenség ugyanúgy örülni. Jelen esetben feszült figyelemmel hallgatni a beszámolót, mikor már annyi mindent tudok.

KicsiLány idén megy először táborba és benyújtotta az igényét egy SIM kártyára. Bánatára nemet mondtam. Szükségtelen. Ha baj van, megtudom. Ha nincs baj, akkor meg nincs baj. Majd küldök képeslapot meglepivel. Azt nem mondtam és ő nem is tudja, mert náluk ottalvós kirándulás még nem volt, hogy minden napra rejtek majd kis cuki rajzokat a táskájába. Ezeket a fecniket a nagyok is a mai napig őrzik. Ahogy gyakran felemlegetik a képeslapokat is, amikbe 2 darab laprágót ragasztottam vagy lapos gumicukrot.... szóval ilyen semmiket, de annyira örültek. 

Ha csak simán este beszélünk vagy chatelünk két percet, abban semmi életreszóló nem lett volna. Nem mellesleg ez a ridegtartás az önállóság megerősítésének is szuper módja. Az önállóság pedig büszkeséget szül. 

Ezek az utazások az én szememben egyfajta próbatételek is gyereknek, szülőnek. Nekem meg kell tanulni elengedni, neki pedig önállónak lenni. Hiányoznak persze, izgulok is néhány dolgon, kíváncsi is vagyok, naná! De gyereknek kell a tér, az sem baj, ha kicsit szétesik benne. Tapasztalja a határait, az erejét. A szülőnek is jó kis gyakorlat, hogy bízzon a gyerekében, tudjon élni nélküle is. Az évek sittysutty elfutnak és majd ott áll porontyunk a börőndjével az ajtóban, hogy akkor ő világgá megy. Esélyes. 

Hiszem, hogy könnyebb mindkettőnknek, ha már megtanultuk elengedni egymás kezét kicsiben.

A hétfő hajnali kelés felébresztette bennem azt az emléket, hogy régen is ezt csináltam! Keltem a gyerekek előtt, ültem a csendes konyhában a kávémmal és mire ők felébredtek, kész volt a reggeli, a mosogatógép kipakolás, én pedig felöltözve, kisminkelve vártam, hogy kicsattogjanak a konyhába. Mindezek következménye, hogy 10-re az ebéd is kész volt és mehettünk a játszóra. 

Bizakodva kezdtem bele ebbe a rutinba. Kelek már 6 előtt és kisomfordálok. Van csendes, szabad fél órám, szinte biztos. Hogy ez mennyi erőt, türelmet és mosolyt tud adni!!! KicsiFiú szempontjából pedig szörnyen hasznos. Ugye hozzá kell az extra türelem. 

Egyik reggel kicsit felháborodtam, amiért mindenki 6-kor már mászkált meg csipogott, de mégis jól indult a reggel. Arra is volt idő, hogy KicsiFiú belekuporodjon az ölembe. Ez egyre ritkább és akkor is az esti órákra jellemző. PiciLány nem sűrün lát ilyet, az tény. Egész rendesen hangot is adott a nemtetszésének, miszerint ülnek a helyén!  A puszi, az ölelgetés rendben, az megszokott, de azért hogy a puhi anyucombokon osztozni kell, az már túlzás! 

Hát eszem megáll! Még ő a féltékeny!? Édesem... tiszta vicc. Hehe. Amúgy nagyon kis cukker volt, ahogy háborgott.

Nem vagyok az az orvoshoz rohangálós fajta, de a héten szerintem -remélem- az éves összes látogatásmennyiség pipálva. 

Múltkor emlegettem KicsiLány lábát. Hát be is jelentkezett a láb, hogy ő most fáj. Bokában és combban is. Akkor doki néni, onnan beutalóval ortopédia. És hogy ne legyen uncsi, letört a fogamból egy darab és kipottyant a tömés. Olyan jól sikerült, hogy estére lüktetett a fél fejem is, szóval reggel is és délután is elmásztam azSzTKba. 

Reggel fogászat, délután lábászat.

Gyakorlatilag egyiktől sem oldódott meg semmi. A letört fogamat betömték, de fáj és mivel antibigyót semmiképp nem akart adni a doki, mert szoptatok, hát most ez van. Elviselhető, csak nem jó. De higyjem el, elmúlik. És tényleg. Hétvégére elmúlt.

Az ortopédián minden irányból megnézte a doki KicsiLányt és semmi csodát nem mondott. Hát most nő.... Van rajta súlyfelesleg.... motorozott meg futóbringázott, mikor kicsi volt.... hogy csámpás? Majd odafigyel a járásra, ha nagyobb lesz és akkor nem lesz az. 

Megoldás: lábtorna, mezítlábazás és lábujjhegyen járás. Tesiből pedig részleges felmentés. 

Kedves csak annyit mondott: Én mondtam! És valóban megmondta. Hogy én mit vártam? Mivel egy régebbi problémáról beszélünk, amit a "hordjon ilyenolyan cipőt" sem oldott meg, illetve picike korában fél évet járt ő is Dévényre pontosan az ilyen problémák miatt... valami komolyabbat vártam. Magyarán ez van. Hosszútávfutó meg távolugró nem lesz. 

Aztán péntek lett és jött a Dévényes gyógytornász megnézni PiciLányt. Az ő csámpája nem csámpa, mivel működés közben minden oké a lábával, amit pedig néha napján látok, az nem lesz bajos később. A szája viszont -ahogy sejtettem is- kicsit jajj. Gyanús volt, hogy a picit nagyobb falatokat kiköpi, mint egy szem meggy a levesben, ahogy egy normál babakanálnyi kaját is. Amúgy sem alaptalan az aggódalom, mert Kedves is extrém sokáig manónyelven nyomta, valamint hosszú éveken át volt a logopédushoz bejárása. 

Egyenlőre pár kezelés lesz, aztán türelem és várakozás. Ha nem alakul a dolog, akkor marad a logopédia.

A péntek esténk elég nyomorult volt, de már minden kis apró kellemetlenség elkezdődött délután. Kedves elszaladt garancia ügyben intézkedni, én meg terveztem egy játszózást, míg KicsiFiú végez az edzéssel. Csakhogy...

Jött az e-mail, hogy NagyLány és az osztály egy óra múlva érkeznek vissza Szlovákiából a suli elé. Hát ez aranyos. Hivatalos infó: érkezés péntek este 20 óra felé. Ehelyett az üzenetben 16:45 állt.

Úgy elképzelem, hogy ülsz a munkahelyeden és jön fél 4-kor pénteken egy ilyen üzi. Vagy mondjuk észre sem veszed, mert olyan a munkád. Békésen teszed a dolgod, eltervezed, hogy hazaszaladsz egy gyors spagettit megfőzni, hogy az éhes gyereked majd fél 9 felé felfalja, erre....

Szerencsére Kedves időben érkezett így is, de több gyerek ácsingózott a szüleire várva, akik nem tudtak odaérni három órával a számított idő előtt.

NagyLány olyan elcsigázott volt, hogy jajj. A kirándulás nem élete legjobbjai között lesz, az tisztán világított az arcán. Egy picit feldobódott, mikor rájött, hogy PiciLány névnapja van és ez nasit jelent. Egy ekkorka kisnyúlnak nem túl széles a paletta ezen a téren, így csoki pudingot csináltam.

A kis BabszemCsacsi nem úgy aludt el, ahogy azt gondoltuk és a Kicsiknek is adtunk plusz egy órát az estébe, így 9-kor volt lámpaoltás... hátha reggel tovább alszanak. Naperszehogyne. 

Hiába a késői fekvés, mindenki kelt hajnalban. Csak minket húzott az ágy, de kelni kellett. 

A szombati tervünk: Tatán a Cseke-tó körülsétálása. 

Nyilván a tervezett 9 órás indulás csúszott, így csak valamivel 10 után indultunk, hogy negyed 2-re megérkezzünk. Haza is jó későn értünk. 

Bónusz szuperség: Horgászverseny van, kéretik csendben és a tótól távolabb létezni. Ahaaaaa, ez nem a mi napunk lesz, gondoltuk, de végül csak jól alakult!

A kis szigetekre nem tudtunk kimenni, ami azért nagyon fájt, de az erdei séta, a romokon mászkálás és a szerelmes platánfánk felkutatása adott így is elég izgalmat. 

Az első nyaralásunk Kedvessel itt volt, Tatán. Akkor véste a fába a szerelmünk szíveit. Bár azóta többször is visszajöttünk, mindig a város másik részén jártunk, ide azóta sem keveredtünk el. 

A fa meglett, de ez egy platán, szóval levedlette a szíveket, betűket. Sokáig keresgéltük, mert ez egy ilyen szerelmes fa, telis-tele szívekkel meg kezdőbetűkkel, mindhiába. Kárpótoltuk magunkat egy fotóval.

PiciLány meg az alvás valahogy nem haverok. A madárcsicsergés, az erdőillat... neki tök mindegy. A világ érdekes. Kinek van ideje aludni!? Már le is takartam, mint a papagájokat szokás. Felejtsd el! Mindent felejts el! Aztán valahogy csak kidőlt, egy finoman szólva is elcseszett időpontban. 

Tekintve, hogy a napi időbeosztásunk már úgyis halott volt, akkor még sétáljunk el az Öreg-tóhoz. A busz visszafelé ott is megáll. Aha... meg egy egész hagyományőrző fesztivál is ott ácsorgott a vár körül. Így a nap végére vacsi helyett nézelődtünk és az utolsó morzsákat vadásztuk a táskáink mélyén. Piszok nehéz volt elindulni, annyi volt a látnivaló, de eljött a pillanat, mikor már nem voltak azok a bociszemek, amik maradásra tudtak volna minket bírni. 

Gyors fejszámolás: minimum 9 lesz, mire beesünk az ajtón. Egész nap sétáltunk, az izgalom és a miegymás.... már így is sok lesz. KicsiFiú borult ki leginkább. Bár nagyon láttuk, hogy hulla fáradt, tartotta magát. A hévről leszállva viszont borult. Villámfürdés, ágy. 

PiciLány nagyon jól bírta a napot. Egy kevés nyafi volt csupán, az is könnyen megoldódott. 

Mi is rettenet fáradtak voltunk. Miután a kisebbek mind aludtak, előkerült NagyLány is. Ő boldogan az itthon fetrengést választotta. Élvezni akarta a csendet és a magányt. Öt napig hatan voltak egyszobában. Ilyen népsűrűség még itthon sincs. Hihi. Most amúgy is viharos a kapcsolata az osztálytársakkal.

Szóval jött és csipogott. Öt napnyi mondandó dőlt ki belőle. Nyeherésztünk, régi családi videókat néztünk. Jó volt. Meg jó késő is, mire mind ágyba mentünk.

Kínkeservesen jött a vasárnap reggel. Mintha nem is aludtunk volna. A gyerekek? Mintha nem is purcantak volna ki előző este! Már 7-kor kimentek reggelizni. PiciLány mondjuk 8 előtt valamivel kelt. 

A homokozó szélén ücsörögtünk egy darabig életet szívva magunkba, pedig már 11 óra volt. Nem hatott itt se kávé, sem energiaital. Kinek-kinek a maga koffeinadagja. 

A napunkat igen uncsira terveztük. Kell a regenerálódás, de valahogy nem akart alakulni a dolog. Nem is hiszem, hogy óriási segítség tudtam lenni matekból, pedig igyekeztem. A törteket alapból utálom, ha egyenleten belül vannak, akkor ennél erőteljesebb szó passzol az érzéseimhez.

Az estétől vártam valami csodát. Hogy nyugis lesz mondjuk. Nem volt. Horror volt. Hiába kezdtük az első gyanús jelnél. Azt hiszed elaludt, hiszen már vagy öt perce csukott szemmel szuszog! De nem. Szemek kipattannak, boldog mosollyal közli, hogy "vá" és már menne is világgá. Vagy csak jár-kel az ágyában. Ezt kb háromszor hozta egy óra alatt. Se ölben, se ringatva, se járkálva, se egyedül, se velem, se apjával, se kettőnkkel, se sötétben, se pici fénynél, se zenére, se mesére, se sehogysemnem. Egyszerűen nem aludt el, csak siránkozott hol jobban, hol kevésbé, hol kisebb szüneteket hagyva egy egész órán át. Végül 10-kor, Kedves mellkasán elnyomta az álom. Övé lett a dicsőség. 

Én pedig azon elmélkedtem a csendes estében, hogy mi a bánaton kéne változtatni, hogy az alvások gördülékenyebben alakuljanak. Hiszen már annyi mindent kipróbáltunk! És láttam már ilyen nehezen elalvó egy évest is...

Új hét, új hónap, új remények.

Ez a túlélő mottóm.

Nanta