Volt ugye korábban a sorozat, hogyan  készüljünk fel rá. (Adós maradtam egy résszel, egyszerűen nem tudtam értelmes információkat összerakni, sajnos. Még nem adtam fel, legalább annak segítsek, akinek jövőre felvételizik a gyereke…)

Na, akkor most derül ki, mennyire sikerült felkészülni.

Csinálni – bármit – már nem érdemes. Se magolni, se gyakorolgatni utolsó pillanatban, hacsak valakinek nem épp ez ad biztonságot.

Legfeljebb azt mondogatni: legjobb tudásunk szerint, ahogy aznap kicsusszan.

Valóban nem túl méltányos, hogy egy nap teljesítménye ekkorát számítson. (Ha beteg a gyerek, egész nyugodtan mondjátok most le, és menjetek a pótfelvételire!!!! Tényleg. A Nagy így járt 2018-ban, és simán írt jó felvételit a pótnapon egy darab másik delikvenssel. Istenments betegen próbálkozni ezzel.)

Most már csak a stratégiát érdemes ismételgetni: amire azonnal jön a válasz, azzal a eladattal kezdeni, inkább kihagyni, ami reménytelennek tűnik, apró hibákat a vége fele kijavítgatni (sok pont veszíthető itt-ott és egyenként), végén nem kapkodni, nem radírozni kétségbeesetten, órát figyelni.

Aztán van, ami van, lesz, ami lesz.

Amúgy se tudod, mi, hogyan lesz 3 meg öt év múlva, ugyanabban az intézményben, ami most a vágytárgy. Mi se tudtuk – és de jó, hogy nem tudtuk.

Utána vidd el moziba, fagyizni, ugrálóterembe, kirándulni, pancsolni, zenélni, akármi, vagy hagyd, hogy menjen a haverokkal valami hasonlót tolni. Valami nagyon mást, valamit, ahol nem teljesít senki semmit.

Kiugrálni, kimozogni, szétdobálni a feszkót valahol. Nem kérdezgetni, ha valami van, majd mondja.

Eredménynél – ha nem olyan, mint gondoltuk – nem összeomlani (úgyse megy egészen, ha nagy a csalódás), nem vádaskodni, maradék lehetőségeket számbavenni, esetleg újraszámolni, pontot fogni, és észben tartani: a többiek se írták hibátlanra, nem mindenki első helyen jelölte meg a „mi” kiválasztott sulinkat, és lehet, pont így kellett történnie, majd az idő megmondja.

A középiskola fontos, el ne hidd, hogy nem, az ott töltött évek meghatározóak. DE: hogy pontosan MI lesz a meghatározó – a társaság, valami karizmatikus tanár, hirtelen felébredt érdeklődés, nagy szerelem, furcsa szakkör, bármimás – még nem tudhatjátok. Valami fontos lesz, és valamit adni fog. És azt se higyjétek el, hogy képtelenség iskolát váltani, ha végképp menekülni kéne – a Nagy osztálytársainak megdöbbentő hányada váltott középiskolát az elején, a közepén, utolsó két évre is. És sokszor úgy lett a jó.

Fontos, de nem végzetes, bármi lesz most a hétvégén.

Hajrá!

Vakmacska