Nekünk szerencsénk volt, a 28. hétre született kislányom jól vette az akadályokat. Csak négy napig volt lélegeztetőgépen, és utána is szép fokozatosan állt át a saját légzésre. El sem hinné az ember, de ez is hat lépésből valósult meg. Mindegyik lépés egy örömóda volt. Amikor először szedték le a gépről és kapta meg a kissapkát, majd utána amikor eltűnt a kissapka pár nap után és jött az oxigéncső. Az sokáig volt, mintegy három hétig.
Utána az oxigénbefújó harang helyett mi oxigénburát kaptunk, mert a lányom állandóan mozgott. El is nevezték Ficánkának (meg csőszerelőnek és csuklósbusznak). Mindezeken túljutva már csak az inkubátor-oxigén kellett és legvégül párszor egy alkalmankénti befújó. De mire hazamehettünk, ezt is elhagyhattuk.
Szerencsésnek érzem magunkat abban is, hogy a lányom nem kapott agyvérzést és nem kellett újraéleszteni. Szépen fejlődött a maga ütemében. A 40. nap előtt már tudtam, hogy el kell hagynunk a PIC-et, mert a kicsim már „túl nagy” hozzá. Ez egyfelől örömmel töltött el, hisz ez azt jelenti, hogy egészséges, csak pici. Ugyanakkor rémülettel töltött el, hogy ezt a biztonságos helyet, ami a SOTE II. PIC osztálya jelentett, el kell hagynunk. Mind az orvosokról, mind a nővérekről csak legekben tudok beszélni. Nincs elég szavam, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok nekik és mennyire tisztelem őket. A szakértelmükhöz és a gyerekekkel való bánásmódukhoz egy pillanatig sem fér kétség, oly szeretettel, szinte már anyai törődéssel fordultak ezekhez a csöppségekhez. Nem csak az enyémhez, mindhez. És nem fogadtak el semmit. Amikor a végén TÉNYLEG köszönetképp vittünk egy ajándékkosarat az osztály dolgozóinak, még ők voltak zavarban, hogy ezt igazán nem kellett volna.
Aztán nehéz szívvel, de át kellett költöznünk a János kórházba. Választhattam, hogy hova kerüljön, de mivel továbbra is be akartam járni hozzá, ezért ezt kellett választanom. A testvéremék közel laknak hozzá. Így a következő 5 hetet, szintén bejárós módszerrel Budán töltöttük. Először volt egy kis nézetkülönbség a nővérkék és köztem, mivel megszoktam, hogy naponta többször is megyek a gyerekemhez. Itt meg közölték, hogy mivel még csak szondán tud enni, ezért anyuka jöhet naponta egyszer látogatási időben. Na, erre én kiakadtam, hogy sem én, sem a lányom nem ezt szoktuk meg. A válasz az volt, hogy minden kórházban más a rend. Ettől függetlenül az elején naponta kétszer azért bementem. A nővérkék nem szóltak semmit, gondolom aztán már meg is szokták, hogy ez úgyis kétszer jön. Az is furcsa volt, hogy a SOTÉ-n üvegajtó mögött, időpontban nyitották az osztályt. A Jánosban csöngetni kellett és soha nem voltam biztos, hogy nem felejtik-e el kinyitni nekem az ajtót. (A férjem egyszer így nem tudott bejönni látogatni)
De itt történt az is, hogy először a kezembe adták a kislányomat. Már 1400 grammos „nagylány” volt. Leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztem. Csak azt tudom mondani, hogy nem is tudják azok az anyukák, akik egyből megfoghatják a gyermeküket, hogy milyen szerencsések. Nekem hét hetet kellett erre várni. A férjem azt mondta, úgy néztem ki, mint aki másik univerzumba került. Úgy is éreztem magam. A lányom volt a nap, aki körül én csak keringtem.
Végül a Jánosban megtanult cumiból enni, és a végén megpróbálkoztunk a szoptatással is, amit nagyon jól fogadott. Olyannyira, hogy most négy hónaposan el se akarja fogadni a cumit. Pedig naponta egyszer kell, hogy be tudjam adni neki a vitaminjait. Sok kontrollvizsgálatra kell hordoznunk, ami egy újabb kálvária, de eddig szerencsére mindenhol azt állapították meg, hogy minden rendben van. Remélem ez így is marad.
Imádom a lányomat, habár nem érzem úgy, hogy megszültem, sokkal inkább ajándékba kaptam. Nem zárkóztam el a császár elől a terhességem alatt sem, úgy voltam vele, ha máshogy nem megy, kapják ki. Hát nálunk ki kellett venni, hogy mindketten életben maradjunk, és én ezért hálás is vagyok. De mégis van egy hiányérzetem: nem szültem. Az első két hétben iszonyú irigy voltam az időben született gyermeküket tologató anyukákra a csecsemőosztályon. De ez az érzés rég elmúlt. Nekik is és nekem is van egy (vagy több) egészséges gyermekünk.
Zizik
