Rendhagyó szüléstörténetünkben Orsi azt meséli el, hogy a kórházaktól, az orvosoktól való félelmében döntött az otthon szülések mellett. Mind a hat gyermekét otthonában hozta világra, mert úgy gondolta, míg az orvosok semmibe veszik a kismama érzéseit, addig a bábák minden rezdülését figyelik, és hagyják a szülést a maga természetességében folyni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy a mai helyzetben, mikor ilyen nagy indulatokat kavar fel az otthon szülés, megírjam-e az én történetemet. Mivel nagyon erős családi, baráti háttér vesz körül, úgy döntöttem, megosztom mindenkivel, akit csak érdekel, hogy miért szültem immáron 15 évvel ezelőtt, először otthon. Miért lett nekem ez a leginkább elfogadható a kórházi szüléssel szemben.
Tizenöt éve vártuk az első fiunkat. Nagyon vártuk, és nagyon meglepődtünk, férjem is és én is, hogy a fogantatása szinte pillanatok alatt megtörtént. Ez azért volt csoda, az én csodám, mert az akkori nőgyógyászom azt mondta, hogy nem lehet gyermekem, mivel egész kislánykoromtól felnőtté érésemig elkísért egy húgyúti fertőzéssel egybekötött petefészek-gyulladás. Nem egyet és nem kettőt éltem át az évek alatt, amihez mindig antibiotikumos kezelés társult. A másik problémám, amin ma már hat gyermek után csak nevetni tudok, az a hátrahajló méhem volt. Ezekkel az előzményekkel az örökbefogadás gondolatával kacérkodtunk, elkezdtünk utánajárni, hogy mi ennek az útja-módja. Ekkor fogant első fiunk, akit nagy örömmel és még nagyobb csodával vártunk.
Minden tökéletes volt, mindig jól voltam, mindig fitt voltam. Abban az időben tanítottam még. Tudjuk, hogy a nők egymás között, ha már szültek vagy éppen áldott állapotban vannak, elő szokott bukkanni a szülés témája, hát én is így jártam. Az ötödik hónaptól, mikor is már a vak is látta, hogy babát várunk, a tantestület nőtagjai (akik a többséget képviselték) minden nap megleptek egy újabb történettel szülés témában. 20-25 nőből mindenkinek volt gátmetszése, már persze akit nem császároztak, egy sem szült természetesen, valamilyen beavatkozás mindenkinél volt. Kórházban szült minden ismerősöm és a barátnőim is, közöttük volt ugyan olyan, aki szép, sőt gyönyörű élményként írta le szülését, én mégis elkezdtem rettegni, nemcsak kórházaktól, hanem maguktól a férfi nőgyógyászoktól is. Így történt meg, hogy egyik napról a másikra a félelem lett úrrá rajtam, nem pedig az öröm. Kórházi nőgyógyászom semmit nem támasztott alá, semmit nem cáfolt. Megfogalmazódott bennem, hogy én nem olyat akarok, mint a többség, hogy biztos van más lehetőségem is. Sírtam, igen, sokat sírtam, mert nem éreztem magam biztonságban. Azon gondolkodtam, hogy senki nincs, aki ezen változtatni tudna, senki nincs, aki segítene!
De van, mert van egy nő, egy orvos, egy bába, egy pszichológus, aki segít, aki nem irányít, nem vezet, hanem kíséri a szülésemet. Egy asszonytárs, aki szintén szült már, aki szintén érezte már így magát. Egy asszonytárs, aki tudja, hogy merre tartok, aki ott van velem és nem sért meg, nem bánt, nem fenyeget, nem kiabál. Egy asszonytárs, aki mindkét oldalt megtapasztalta, állt már a kórházban is szülő nő mellett, és otthon is adta már oda vékony kezét a vajúdónak.
Fontos volt nekem, hogy dönthettem, mert akkor 1995-ben még választhattam, bár még akkor sem volt rá törvény, de nem is üldözték sem a segítőt, sem az otthon szülő nőt. Fontos volt nekem, hogy a döntést én hozhatom, és senki nem kérdőjelezte meg a választásom. Fontos volt nekem, hogy biztonságban éreztem magam, mert igenis fontos volt a biztonság. Mérlegeltünk én is és a férjem is, és a mérleg az otthon szülés biztonságossága felé hajlott. Mindennek utána jártunk, mindent megkérdeztünk, mindent előkészítettünk. Úgy érzem, hogy a kórházban szülők nagy részénél sokkal felkészültebben vártuk az első szülésünket. Kórházi nőgyógyászommal próbáltam egy emberibb kapcsolatot kialakítani, de bármit kérdeztem, mindig az volt a válasz, hogy azt ő tudja, nekem meg majd megmondja, mit is kell csinálni. Nem tetszett ez a hozzáállás, nem tetszett a rendszer, nem tetszett, hogy életem legfontosabb és egyben legszebb dolgát így lekicsinylik, ennyire semmibe veszik az érzéseimet.
Folyamatosan ott volt a másik oldal, ami teljesen más volt, ami megnyugtatott, szeretett, kényeztetett. A bábák szemlélete sokkal közelebb állt hozzám, hozzánk, mint a kórházi valóság. Hatszor éltük át a születés csodáját, hatszor szültem meg állva, gátmetszés nélkül a fiainkat. A vajúdást végigtáncoltam, a fájdalom jött és én meghajtottam magam előtte, és belemerülve, majd újból felszínre érve, kezemben tartottam az Életet. Mindig voltak velünk bábák, mindig csendben, halkan tették, amit éppen kellett, nem piszkáltak, nem okoztak felesleges fájdalmat, nem aláztak meg, csak jelen voltak, éppen úgy, ahogy kívánatos volt.
Ha szülnék még gyermeket, annak nem adhatnám meg ezt a háborítatlanságot, nem élvezhetném újból a teremtő erőt, amit akkor éreztem, mikor a gátamhoz feszült a fej. Ha szülnék még, azok a bábák, akik nekünk fontosak voltak, nem lehetnének velünk. Ha szülnék még, nem dönthetnék, nem választhatnék, nem lenne hozzá jogom.
Az igazsághoz mindenkinek joga van, az igazság nem homályos, az igazság mindig igazság marad, akár az egyik oldalról nézzük, akár a másik oldalról. Az otthon szülésnek pedig van jogosultsága ma Magyarországon, és aki otthon szeretne szülni, annak meg kell adni erre a lehetőséget.
Orsi
