20-21. hét – Túl vagyunk a felén! Kicsit sajnálom is, mert szeretek kismama lenni, de közben persze örülök is, hiszen szépen, lassan, de haladunk afelé, hogy ismét kisbabánk legyen. A 2. genetikai ultrahangot nem a Klinikán, hanem a doktornőnk rendelőjében végezték el, és így jóval több időnk (és nagyobb élményünk) is volt a vizsgálatra. Minden ujjpercet, apró szervet, szív- és agykamrát megnézhettünk, láttuk a köldökzsinór ereinek áramlását, a pici füleket, szájat, minden apró részeletet.
A kitartó próbálkozásoknak köszönhetően még a babapofiról is sikerült egy 4D-s képet csinálni, és bár még alakulni fog az arcocskája, azt a bátyja kb. ugyanekkor készült ultrahang képe alapján már elkönyveltük, hogy nem nagyon hasonlítanak egymásra. Sokáig törökülésben helyezkedett el a babánk, de egy pisiszünet után már képi bizonyítékunk is lett férfi mivoltáról, a doktornő is jót nevetett, hogy hát ezt ennél egyértelműbben nem is mutathatta volna meg, és valóban, még mi, laikusok is láttuk, hogy mit kell látni.
Az ultrahang mérései alapján egy héttel idősebb, mint a mezei számítások szerint, de így is szinte mindenkinek az a második mondata, hogy ú, de nagy már a hasam. Érdekes, hogy az előzőleg nem rémlik, hogy a pocak alakjával és/vagy méretével foglalkozott volna bárki, de most majdnem mindenki tesz valamilyen megjegyzést.
A legtöbben azt mondják, hogy félidőhöz képest hatalmas, a kisebbség szerint pedig kicsi.
Az örök klasszikus kérdés persze nem változott, azaz „Hogy fogják hívni? Van már nevetek?”. Mindig azt válaszolom, hogy azt én is szeretném tudni, mert ez bizony nagyon nehéz kérdés nálunk. Eleve van egy elég cifra vezetéknév, amely 9 betűs és idegen eredetű, de hát hozott anyaggal dolgozunk. Ezáltal nagyon hosszú, szintén bonyolult keresztnevet nem akarunk választani, mert így is kb. 5-ös betűmérettel töltök ki minden űrlapot, hogy tutira kiférjen a férjem vagy a gyerek neve.
Továbbá becézhető nevet szeretnénk, csak hogy tovább szűkítsük a kört. A férjem a nehezebb ügy, neki leginkább semmi sem jó. Anno a 7. hónapig kismókus néven futott a fiunk, aztán én meguntam, és kijelentettem, hogy márpedig mi lesz a neve, ő pedig nem mert ellenkezni.
Akkor és most is két kategóriába sorolhatók a nevek, amelyeket felvetek neki, a „biztos, hogy nem” és a „hát, nem tudom”. Utóbbiból lehet még valami, az elsőszülött neve is így kezdte.
Szórakoztató egyébként felvetni a neveket kívülállóknak is, mert tutira mindenkinek van pár kedves (vagy nem annyira kedves) kommentárja hozzá, és mindenki úgy érzi, hogy azonnal kell alternatív javaslattal is élnie, ha az általam preferált név neki nem felel meg. Sokan próbálnak rábeszélni arra a felkapott dologra, hogy minden gyereknek ugyanazzal a betűvel kezdődjön a keresztneve, mert, hogy ez mennyire jó, de erre nálunk semmi esély. Mindenesetre nekem van már ötletem, egyelőre teljes elutasítás nem érkezett még a férjem felől, úgyhogy van remény, hogy lesz neve a második babának is.
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Anna
