Kedden reggel zuhogott az eső. Mikor az alatt a két perc alatt bőrig áztam, amíg bekötöttem a gyerekeket a kocsiba, akkor szívesen átkozódtam volna egy kicsit, zsigerből, de nem tettem, mert utoljára áprilisban esett. Szóval ideje volt már, hogy elkezdődjön a tél. Valamit mondtak a rádióban, hogy szerda éjjel a hegyekben (azaz nálunk is) eshet egy kis hó, de nem vettem komolyan. Nyolc éve élünk itt, azóta háromszor volt hó télen, mindhárom alkalommal egy éjszaka esett a hó, pár centi, másnap délelőtt hógolyózás, fotózkodás, délután olvadás, másnap semmi. Most sem mondtak ennél többet.

Szerdán este úgy feküdtünk le aludni, hogy ebből nem lesz semmi, elég nekünk az eső is, dörgött, villámlott, harmadik napja zuhogott, mint egy "rendes" nyári zápor, azzal az apró különbséggel, hogy itt 2-4 fok volt hozzá. Csütörtök reggel is csak esett, kósza híreket kaptunk Jeruzsálemből, hogy ott szállingózik a hó. Európai bevándorlóként megvontuk a vállunkat, elsütöttünk pár poént, hogy itt már egy centi hótól "snow alert" van, és elvittük a gyerekeket az iskolába, óvodába. Mi pedig az öt hónapossal elindultunk a fővárosba, hetekkel korábban fixált találkozónk volt az ügyvédünknél.

Ahogy beértünk a városba, rájöttünk, hogy ez most más lesz, zuhogott a hó, hatalmas pelyhekben. Gyönyörű volt. Különleges. A találkozó nem jött létre, mert a másik fél visszafordult az első komolyabb emelkedő előtt, ez figyelmeztető jel volt, hogy nekünk is indulnunk kell, ha haza akarunk érni. Hiába van négy évszakos gumi a kocsinkon, hiába van rutinunk a téli vezetésben, így is két és fél óra alatt tettük meg az amúgy félórás utat. És volt pár meredek helyzetünk, mint például egy visszacsúszó teherautó előttünk. Rengetegen akadtak el, ha nem láttunk tíz koccanásos balesetet, akkor egyet sem. Az emberek itt nem tanulnak meg téli körülmények között vezetni, aki délebbre vagy a sivatagban él, az egész életében egy métert sem vezet hóban, esőben is csak ritkán. Nincs téli gumi, nincs hólánc, ezzel szemben az összes utca és főút emelkedik-lejt, nem kicsit. Le is zárta gyorsan a katonaság a városból kivezető két főutat, amíg délután abba nem maradt a havazás. Közben a gyerekeket barátok vitték haza, mert persze a nap közepén törölték a tanítást. Összeszedtük őket, bevásároltunk a hétvégére, tudomásul vettük, hogy másnap nincs iskola. Gondoltuk ezzel megvagyunk, vége. A hírekben azt mondták, éjjel még eshet egy kicsit. Jó, akkor idén két napig tart.  

Péntek hajnalban a szokásos kettő órás etetésnél észrevettem, hogy elment az áram. Magunk közé raktam a babát, hogy ne fázzon meg (itt nincs rendes fűtés, elektromos radiátor vagy légkondicionáló van központi helyett), és visszaaludtam. Ötkor arra ébredtem, hogy állati hideg van. Kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy valaki átvarázsolt minket Kanadába. Hatalmas, közel félméteres hó, az utca összes fája összetörve, az ágak félig a kocsikon, félig az út közepén. Áram, telefon, internet, meleg víz nincs. Közlekedés nincs. Férjem gyorsan elment körülnézni, én addig feladtam minden gyerekre négy réteg ruhát, és gázláng felett pirítóst és meleg teát prezentáltam. Gyerekként ettünk mindig ilyen pirítóst, imádtam az izét. Férjem másfél óra múlva ért haza, a helyzet itt kezdett viccesből szívásba átmenni, ugyanis azt mesélte, hogy a vezetékek leszakadtak, a főúton is csak a katonaság és a rendőrség dzsipjei tudnak közlekedni, az összes kivezető út lezárva. Ebből nem lesz egyhamar áram.

A gyerekek nem idegesítették magukat, állították, hogy nem fáznak, élvezték, hogy nem kell suliba menni. Kicsit megsértődtek, hogy nem engedtem ki őket hógolyózni, de harmadik nekifutásra vagy feladták, vagy átment, hogy utána nem tudnának megmelegedni. Nekiálltunk előkészülni az estére, éjszakára. Az összes gyertyát előbányásztuk, csináltunk egy nagy adag lencselevest, fasírtot és rántott húst. Még délelőtt felküzdöttem magam a pékségig, hiába nem volt áram, nyitva voltak, készpénzre, súly-bemondás alapján vihettem haza előre csomagolt süteményeket és előző napi sütésű kakaós kalácsot. Éhen már nem halunk. Viszont fél ötkor besötétedett. Korai gyertyafényes vacsora, a romantikus felhangot most hanyagoltuk. Újabb réteg ruha. A baba volt olyan kedves, és a napi kakit a sötétedés előttre időzítette, szóval különösebb gyertyás varázslás nélkül sikerült tisztába tennem. Amúgy minimalizáltam a pelenkázást, mert a sok réteg és a hideg miatt kész horror volt minden akció. A kuktát megtöltöttük vízzel, feltettük takarék lángra, onnan volt állandóan meleg víz a tápszerhez (és a kávémhoz).  Megpróbáltuk egy ágyban altatni a három nagyot, de túlságosan autonóm személyiségek, a kísérlet kudarcba fulladt. Dupla dunyha, hálózsák, sapka. A baba alapból közöttünk lefektetve, amit nála jobban csak én viseltem nehezebben, ő azt hitte, buli van, minden felriadása után fél óráig magyarázott, kacarászott, én meg hisztis voltam, mert aludni akartam. 

Szombat reggel, túl az első 30 órán. A lakás elkezdett kihűlni, a gyerekszobában már csak 12 fok volt. A délelőtt gyorsan eltelt, átjöttek más gyerekek a házból, két barátunk is átsétált ellenőrizni, hogy jól vagyunk-e, ahogy a férjem is nagy kört tett, hogy lássa, mindenkinél van-e elég ennivaló. Legalább az legyen, ha már áram nincs. A szomszéd házban lévő mindenórás anyukát is kiokosították, hogy ki dolgozik a közelben nővérként, hol lakik szülésznő, ha esetleg... Dél körül abbamaradt az addig szakadatlan hóesés. Viszont nagyon hideg kezdett lenni a lakásban is. A nagyokkal tudtam teát itatni, és ők jöttek-mentek, a kicsi keze-lába viszont egyfolytában hideg volt, és rendkívül nyűgös volt attól, hogy friss tudományát, a hasról hátra és visszafelé történő fordulással való közlekedést sem tudja gyakorolni a sok ruha miatt. Délután, mikor már kezdtünk komolyan aggódni, kiderült, hogy vannak olyan utcák, ahol van már áram.

Férjem nekivágott felderíteni, hogy anyósomék közelben álló, most éppen használaton kívüli házában van-e áram. Volt. Szuper. Gyorsan összedobáltunk pár dolgot, és nekivágtunk. Volt egy kis Day after tomorrow feeling-em, ahogy a két nagy előttünk törte magát előre, én kézenfogva a háromévessel, hátamon a túlélő-felszerelés, hátul meg a férjem, kezében a bebugyolált baba. Elég lassan értünk át, főként a fák miatt. Tragikus állapotba kerültek a város fái, gyakorlatilag nem maradt sértetlen fa sehol sem. Még a pálmák bírták a legjobban, biztos mert teher alatt szeretnek nőni, vagy mi. A városunk dombokra épült, és a szintkülönbséget gyalogosan lépcsőkön lehet áthidalni. Normál esetben 20 méterenként van egy-egy lépcsősor, most 200 méteren át nem találtunk olyat, amin fel tudtunk volna menni. Végül sikerült felküzdeni magunkat anyósomék utcájába. Győzelem. Attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy a hetek óta fűtetlen ház falaiból dőlt a hideg. De volt áram, volt meleg víz, így is jobb helyzetbe kerültünk, mint sokan mások az országban (utóbb kiderült, 40 ezer háztartásban ment el az áram, és több mint 2000 autós akadt el a főutakon, akiket a hadsereg helikopterekkel mentett ki. Ennek ismeretében csoda, hogy kifejezetten a hó miatt senki nem halt meg). 

Szombat este egyértelművé vált, hogy továbbra sem mehetünk haza, így hazacsúszkáltam, egy elemlámpa fényénél megpakoltam egy merev falú bőröndöt, és elvonszoltam anyósomékhoz. Közben egyre több katonát, rendőrt és városi dolgozót láttam jönni-menni. Férjem közben meleg levest rögtönzött, aztán mindenkinek jutott egy gyors zuhanynyi meleg víz, mese és alvás. Sajnos a házban továbbra is iszonyú hideg volt, a gyerekek összebújva aludtak (ott bezzeg hajlandóak voltak rá) két dunyha alatt, mi pedig hárman a picivel újra együtt. Reggel a legkevésbé sem volt kedvem kibújni az ágyból. De észrevettem, hogy kisütött a nap, ezt jó jelnek tekintettem. A bolt is kinyitott, feltöltöttük a készleteket. A gyerekek soron kívüli mesedélelőttöt kaptak ajándékba Tél tábornoktól (bocs), mi meg próbáltunk minél többet megtudni a várható helyzetről.

Mivel már volt meleg víz, ezért megengedtük nekik, hogy kimenjenek a kertbe hóembert építeni. Ebből – téli ruha, kesztyű, hótaposó és tapasztalat híján – persze az lett, hogy öt perc után jéggé fagyott kezekkel menekültek be a melegbe, én pedig maradtam, hogy helyreállítsam a Jó Anya imidzsemet egy cuki kis répaorrú hóemberrel. Az imidzsemet azért kellett helyreállítani, mert bár tudom, hogy az Anyák Kézikönyve szerint az ilyen helyzetekben meg kell próbálni bulit csinálni az egészből, ez nem sikerült sajnos. Az még oké, hogy úgy állítsam be a légópince látogatást a két és félévesnek, hogy megnézzük az ott tárolt játékokat (ez nem most volt, nyugi), de hogy játékos formába tudjam önteni a 10-15 fokos lakásban való háromnapos raboskodást, na, ehhez én kevés vagyok. 

Vasárnap este jött a hír az utcában lakó barátainktól: közel 60 óra után újra van áram. Nosza, összepakoltam a lakást, és hazatértünk végre. A gyerekek amúgy szeretnek a nagyiéknál lenni, de most ők is vigyorogva fogadták a hírt, hogy éjjel már a saját ágyukban ÉS melegben alhatnak. Persze előtte még várt ránk egy pár órás takarítás, a lakásunkon meglátszott a túlélő üzemmód, mindenhol gyertyacsonkok, rengeteg mosatlan edény, piszkos és/vagy vizes cuccok hegyekben, a mélyhűtő és a hűtőszekrény leolvadva, a parkolóban félméteres hó és faágak, a kocsik betemetve. Nem unatkoztunk, becsületükre váljék a gyerekeknek, segítettek ők is. Sajnos hiába ástam el a hóba még szombat délelőtt a mélyhűtőben talált kaját, minden olvadásnak indult, ment az egész a kukába. Ennyit az akciós lazacról, amit a múlt héten vettem, amikor még – amúgy – 27 fok volt. Akkor extra meleg, most extra hideg. Ez egy ilyen tél. De legalább a férjem itthon volt, mert ha ez az egész őrület csak pár nappal korábban szakad a nyakunkba, akkor egyedül lettem volna a négy gyerekkel, és azt tényleg nem tudom, hogyan oldottam volna meg. Barátok segítségével nyilván, de jobb, hogy nem próbáltam ki. 

Most hétfő este van, délután nagyot sétáltunk a boltig a gyerekekkel. A járdák többsége még járhatatlan, továbbra sincs tömegközlekedés, reggel a városból Jeruzsálembe vezető két út egyike még le volt zárva, a másikon pedig csak lassan lehetett haladni a sok, korábban elakadt, összetört autótól. Oktatásról továbbra sincsenek híreink, e-mailben kapjuk a tanulnivalót. Abból látszik, hogy a gyerekeknek is kezd sok lenni a rendkívüli szabadság, hogy szó nélkül vették elé a füzeteket, könyveket. Nálunk továbbra sincs mobiltelefon hálózat, és elég sokszor van rövidebb áramszünet. De összességében jól vagyunk, túl vagyunk az egész kalandon, és úgy tűnik, még megfázás sem lett a fagyoskodásból. Azért abban megegyeztünk a férjemmel, hogy most egy darabig nem lesz kedvünk viccelődni azon, hogy "snow alert". 

Meni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?