Péntek reggelre már bennem volt a pakolási hiszti – de még nem teljesen tört utat magának. Igyekeztünk mindent a szokott módon csinálni, de közben már szedtem elő 1-2 táskát; ami már nem kell, tüntettem is el benne. Amíg „vártuk” a tízórai időt, Ica mama elvolt a gyerekekkel, én pedig pakoltam és agyaltam, hogy holnap reggel hogy tudnánk a legzökkenőmentesebben elhagyni az apartmant.
A gyerekek cuccait gyorsan összedobáltam, a tanulós táskát is, és a síelős táskába a nem használt cuccokat dettó. A szennyes több, kék füles kukászsákba volt begyömöszölve – ahol helyet találunk, majd beszorítjuk. Némi megelégedettséggel töltött el, hogy ennyi mindent elpakoltam, így mehettünk a játszótérre. Ismét volt friss hó, Anna már vetette is bele magát. Hadd ne mondjam, hogy megint úgy, hogy a kapucni nem volt a fején, így jutott a hóból a nyakába, és az overál alá is bőven. Volt nagy ugrabugra ám! Vittük mindkét szánkót. Beültettük őket és sétáltunk egy jó nagyot a sípályák mellett – mondjuk így csak mi fáradtunk el, de utána visszamentünk még a játszótérre randalírozni egy kicsit, aztán hazamentünk. Megebédeltünk és jöhetett a szunya. Egy kicsit sikerült aludnom, így ébredés után frissebben láttam neki a dolgoknak.
Uzsonna után mindhárom gyerkőcöt betettük az emeletes ágyas szobába, és elindítottuk a Noddyt. Láttátok volna Petyát! Mint akit odaragasztottak, úgy ült a tesók között és meg se mozdult, csak döbbenten nézte a táblagépet. Apa elintézte, hogy be tudjon állni autóval a bejárati ajtóhoz és megpróbáltuk összegondolni, milyen sorrendben is kellene a kocsiba bepakolni. Levittük a nagy mélyhűtődobozt, immár üresen. Mögötte hagyott helyet az utazóágy szivacsának, mert éjszakára még kellett. Az egy hét alatt teljesen szétszakadt az otthonról hozott és már egyébként is pár helyen lukas ágy, így azt már haza se hoztuk. Bekerült az egyik sarokba a babakocsi. Az ülések alatti helyre besuvasztotta az üres ételes dobozokat. A síléceket, bakancsot, szánkót is bevarázsolta. Amíg ő lent rendezkedett, én fent. Bepakoltam a maradék síelős cuccokat a helyére, elkezdtem a konyhai táskát összerakni, elöl hagytam a törülközős-ágyneműs táskát, mert ezek kerülnek be szinte utoljára.
A ruhás csomagokat gyorsan összedobáltam és ezek már mehettek is le, mert ami szombatra és vasárnapra kellett, már külön lett kezelve. Kikészítettem az utazós öltözéket és a kis hátizsákokba betettem a váltás ruhát. Petya pútyerkája is elég jól összerakódott. A hűtőbe való cuccok eltüntetése okozott egy kis gondot, de Apa a vacsoránál elég jól rásegített, így igen kevés eltenni való maradt. A gyógyszeres csomag is mehetett le – szinte semmit se használtunk belőle, de ezt sose lehet előre tudni… A maradék nyimnyám és gyümölcs ment a kajálós szatyorba. Egész jól sikerült megoldani a helyzetet, így relatíve normál időben indult az esti program. Vacsoráztatás, pancsolás, utolsó bohóckodások az emeletes ágyon, majd szuszó. A barátaink szóltak, hogy étteremben vacsoráznak és hogy csatlakozzunk, de nem volt kedvünk. Nem volt túl jó az időpont, amit mondtak és nem akartuk szegény Ica mamát három gyerekkel otthon hagyni, plusz kedvünk se nagyon volt hozzá. Amennyire lehetett, mindent előkészítettünk a reggelre, mert 8-ra kértük, hogy jöjjenek átvenni az apartmant, aminek addigra üresnek kellett lennie - el kellett tüntetni a maradék csomagokat és ki is kellett takarítani egy kicsit.
Szombaton fél 6 körül keltünk – Petya is, grrr. Gyors reggeli készítés, mosogatógép bepakolás. Másik két gyerek ébresztése, kaja, öltözés, rendrakás. Ágynemű lehúzása, törülközők csomagba rejtése. Pizsi, papucs utazótáskába, Petya maradék cuccainak elrakása – mélyhűtős maradék kajája is. Ahogy zártuk a táskákat, Apa már vitte is az autóba. Igyekeztem gyorsan összeporszívózni, addig az emeletes ágyas szobában játszottak a gyerekek Ica mamával. Tisztítókendővel és papírtörlővel gyorsan rendbe raktam a fürdőket, vécét. Ja, még az erkélyajtót is le kellett törölni, mert Petya imádta csókolgatni magát benne.
Konyhapult áttöröl – na, ekkor jött a baj. A mosogató szélével sikeresen elvágtam az egyik ujjam, és eltartott egy darabig, mire be tudtam kötni. Harci sérülten, igyekeztem gyorsan felmosni az előszobát és szórtam kifele a bennmaradt pár holmit. Háeomnegyed 8-ra már a gyerekek lent voltak az autóban Ica mamával, én pedig vártam, hogy jöjjenek átvenni a szobát. Nemsokára meg is érkezett az illető, szétnézett, aláírt, adott egy papírt és mehettem a recepcióra. Itt megint kellett várni egy kicsit, mert kiderült, hogy csak akkor adják vissza a kauciót, ha a többiek (barátaink) apartmanjait is átvették már, grrr. Szerencsére rövid idő alatt megoldódott a dolog, így indultunk is, merthogy közben szakadt a hó.
Már éjjel is esett, így reggelre már ahhoz is hókotró kellett, hogy a parkolóból ki tudjon jönni az ember. Ja, és azt se tudtuk, hogy hólánc nélkül leengedik-e az autókat, mert ilyenkor a rendőrök mondják meg, mi is legyen. Lefele lehetett menni lánc nélkül, így elég gyorsan leértünk a völgybe, ahol vásároltunk egy pár dolgot az itthoniaknak – sajtot, csokit. Még az üzletben megtízóraiztattuk Petyát és elindultunk a hágó fele. Nem sokat jutottunk előre. Olyan hosszú kocsisor volt előttünk, hogy nem látszódott a másik vége. Telefonon próbáltunk érdeklődni az előttünk lévőktől, mi a helyzet. Azt mondták, mindenkit félreállítanak, mert csak hólánccal lehet menni.
Apa is félreállt, megkereste a láncot, majd a szakadó havas esőben megpróbálta feltenni, de nem sikerült. Többedszeri nekifutás után rájött, hogy a másik autó hóláncát hozta el, ami erre ugye nem jó, grrr. No problem. Hátra arc. Vissza az üzletbe, ahol voltunk, mondván, hogy vesz egyet, felrakja és mehetünk. Ez a pár kilométeres akció időben igen hosszúra sikeredett, így „kissé” ideges voltam, hogy akkor most mi lesz. Miután ötletbörzét tartottunk, kitaláltuk, hogy inkább Grenoble fele megyünk, és a Frejus alagúton közelítjük meg Olaszországot. Nem kis kerülő volt, plusz jó sok időt elszúrtunk a hóláncos-kocsisoros storyval, de nekivágtunk. Úgy képzeljétek el, hogy a felhős, havas esős, szürke völgyből, fél óra múlva, a másik irányban gyönyörű, napsütéses tavaszt találtunk. Hihetetlen volt látni.
Autópályán mentünk, nem volt tömeg, amikor ebédidő volt, megálltunk. Az alagút előtt volt egy kis torlódás, de addig nagyon jól haladtunk. Délután 2 fele értünk át Olaszországba, és vettük az irányt Ljubljana felé – ott volt az esti szállás. Már ekkor látszott, hogy nagyon későn fogunk csak odaérni. Előre pánikoltam, hogy mi lesz Petyával. Nem tud a kocsiban aludni, és most sokkal többet is kell kibírnia, mint a Franciaországba vezető úton… Felhívtuk a barátainkat, hogy ők merre járnak, mert volt köztük, akik velünk együtt a ljubljanai szállodába foglalt szobát éjszakára. Akik a hágó felé indultak, szintén 2 óra felé értek csak át Olaszországba, pedig 100-150 kilométerrel kevesebb távolságot tettek meg. Azt mondták, többször állították őket félre. Egyszer levetették a hóláncot, pár méter múlva visszatetették, úgyhogy ők is kivoltak rendesen.
Amennyire a forgalom engedte (meg Apa lába) haladtunk a cél felé. Fél 5 körül megálltunk egy jó, kis helyen, meguzsonnáztattuk Petyát, és mindannyian ettünk egy kis meleg ételt, mert tudtuk, hogy este már fáradtak leszünk hozzá. Ica mama drága, mindent bevetett, hogy lekösse Petyát, de már a Noddy is kevésnek bizonyult. Helyet cseréltünk. Beültem hátra Petya mellé, akin látszott, hogy annyira álmos. Képzeljétek! Megfogta a kezem és simogatta vele az arcát meg a fejét és közben csukódott le a szeme. Úgy sajnáltam, de még sokat kellett menni. Csak attól, ahogy ott ültem mellette és fogtam a kis kezét, lehunyta a szemeit és már aludt is. Menet közben párszor felébredt, de pillanatok alatt elaludt újra. Már nem sok volt hátra a hotelig, mikor Apa megkérdezte, hogy biztosan jól állítottam-e be a gpst, mert nem emlékszik, hogy ilyen helyen jártunk volna előtte. Hozzáteszem Apa memóriája, néha csak pár percig működik, így határozottan állítottam, hogy a megadott címet pötyögtem bele. És igazam lett.
Egy másik útvonalon ugyan, de eljutottunk a szállodáig. Petya úgy aludt, hogy még arra se ébredt fel, hogy megállt az autó. Esett az eső, Apa gyorsan beszaladt, hogy a becsekkolást elintézze, mi addig a kocsi mellett, a fedett parkolóban nyújtózkodtunk. 9 körül járt az idő, Petya meg se rezzent az ülésben. Pár perc múlva Apa megjött, és becuccoltunk. Volt egy nagy szobánk, amiben 5-en kényelmesen elfértünk, de a hatodik hely hiányzott. Ez okozott egy kis zavargást, de sikerült megoldani a helyzetet – Ica mama külön szobát kapott. Szegény Petyát megetetni se tudtuk, olyan álmos és mérges volt, így egy gyors zuhany után bedobtuk a helyére, a babaágyba és pár perc múlva szundított is tovább. A másik kettő is kapott egy villámmosdást, utána pizsit és pillanatok alatt aludtak el. A párom elment még megnézni a Mamát, hogy minden rendben van-e vele és vitt neki egy kis altató hatású, feszültségcsökkentő Unicumot, majd utána mi is álomba zuhantunk. Hosszú és eseménydús napunk volt.
Reggel sikerült kicsit tovább aludni, mint ahogy szoktunk – még Petya is ráhúzott az alvásidejére. Miután felébredt, öltözés, reggeliztetés, csendben tartás. Ez a része nem nagyon ment, így kis idő múlva a tesók is ébren voltak. Mire ők is felöltöztek, Ica mama is bekopogott, hogy ő már lent volt reggelizni, vigyáz Petyára, menjünk mi is. Jó volt így négyesben falatozni egyet. A reggeli végén vittünk fel a Mamának, a szobába egy jó erős kávét. Elbúcsúztunk a barátainktól, összeszedelődzködtünk, majd bepakoltunk az autóba és elindultunk HAZA.
Ahogy átértünk a határon, hívtam a szüleimet, hogy kb. mikorra vagyunk várhatók és lehetne-e valami meleg ebédet kérni az utazóknak? Anya rá volt készülve a helyzetre - főzött finom húslevest és rántott husit krumplipürével. Papa volt a futár, így mihelyst Pest közelében voltunk, szóltam, így szinte együtt értünk haza. Ahogy befordultunk az utcába, Anna egyből észrevette Papa autóját, és alig bírtuk elviselni a maradék 400 m-en, a „Papa! Papu! Papucikám!” kiáltozásait. Még akkor is mondta, amikor beálltunk az udvarra. Ahogy kiszálltak a kocsiból, rohantak fel a lakásba és ugrottak a Papa nyakába. Ica mamával megbeszéltük, hogy gyorsan kiszórjuk a csomagokat az autóból, maradjon még egy kicsit.
Megetettem a gyerekeket, utána pedig magunkat; mindenkinek jutott a finom, hazai ebédből. Olyan 2 körül érkeztünk meg, így nem sok esély volt a délutáni alvásra, de azért bepróbálkoztunk. Nem sok idő kellett hozzá és Petya el is aludt. A másik kettőt is letettük – külön szobába persze. Anna hamar beájult, de Ádám csak pihent egyet. Amíg a gyerekek csendben elvoltak, gyorsan eltüntettem a csomagok nagy részét, és már toltam is az első adagot a mosógépbe. A párom hazavitte Ica mamát, majd ő is kivette a részét a pakolásból. Mire a Manók felébredtek, alig maradt pár cucc. Anyáékkal megbeszéltük, hogy átjönnek és elmeséljük a kirándulást. Így is lett. Annának, Ádámnak be nem állt a szája, hogy ki, mikor, mit csinált, hogy esett el, mi történt még… Készítettünk pár videót is róluk, azt is megmutattuk – nagyon tetszett nekik, hogy a kölykök milyen jól érezték magukat.
Összefoglalva a dolgokat, nem egyszerű Petyával, hatosban nekivágni egy ilyen hosszú útnak, de megéri a fáradságot. Látom, hogy milyen jól érezték magukat; a videókon, képeken mekkora vigyorral bírnak; az, ahogy még most is beszélnek róla, azt hiszem, mindenért kárpótol. A lazulásból nem sok jutott nekem, de ismerve magamat, tudom, hogy az is akkor menne a legjobban, ha tudnám, hogy mindegyik szerettemmel minden a legnagyobb rendben van, így megengedhetem magamnak ezt a luxust.
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
