48. hét

Ez egy rövidre fogott naplóbejegyzés lesz, mert beszippantott a munka, a vendéglátás és számtalan különféle ügyünk intézése - miközben még sehol se tartok a csomagolással. Pedig mindjárt megyünk haza Magyarországra! 

Átlagos nap a bolondokházában
 

Tehát. Csütörtök, avagy a társasjátékok napja. Mivel kint egész nap szakadt az eső, kertben játszásról szó sem lehetett. A munkaidőm csak 10:30-kor kezdődött, így Kornél bölcsibe készítése után (az apja elvitte) először „sajtvadászatot” játszottam a fiúkkal korán reggel, aztán olvastam nekik mesekönyvet, majd Jumanjis társast kezdtünk a Középsővel, amibe a Nagy is becsatlakozott. Közben elkezdtem dolgozni is, ők meg duplózni. 

Dél körül tetőfokára hágott az unalom, illetve egymás ölése a gyerekszobában, és mivel a férjem se ért rá foglalkozni velük, behívtam magamhoz a Nagyot, aki a fő rendbontó volt és sebtiben rajzoltam egy malomtáblát egy A4-es lapra, aztán megtanítottam malmozni. Báboknak száraztésztát használtunk (maradt még a múltkori sportos tésztából pár zöld és piros darab), és így fél kézzel a gépet verve, fél kézzel játszva, fél szememet a táblán tartva, másikat meg a monitoron játszottunk egy partit. Nagyon tetszett neki a dolog! Kiskoromban nagymamám rengeteget játszott velem malmot, de eddig valahogy sose jutott eszembe, hogy a fiúknak megtanítsam... pedig a Nagy rendkívül élvezte. Akkorákat kacarászott rajta, ha levettem egy-egy bábuját, hogy arra még a Középső is előbújt a szobájukból és ő is nézni kezdte, mit csinálunk. Megígértem neki, hogy a következő partit már vele játszom, de most dolgoznom kell.

Ebéd. Felfüggesztettem munkálkodásomat és kimentünk megenni a tegnapi maradékot. A Középső viszont nem volt hajlandó asztalhoz ülni velünk, hanem a konyha kövén összekuporodva (egészen picire össze tudja magát húzni, ha szomorú) és fejét lehajtva duzzogott, sőt, még egy könnycseppet is kipréselt. Nagy nehezen, többszöri próbálkozásra ki tudtam hámozni az összeszorított ajkain át kipréselt szavaiból, hogy „összetörtem a szívét” (!), amiért nem vele, hanem a Naggyal játszottam először malmot, és ezért ő most senkit se szeret, csak a Nagyot (ééérdekes!). Miután sok hízelkedés és ölelgetés után végre sikerült őt is asztalhoz ültetni, tüntetőleg csak piszkálta az ételt a villájával, de nem evett. Nekem viszont nem volt időm a szívbajait tovább kúrálni, mert vészesen fogyott az ebédidő, és még ki kellett főznöm a tegnap előre összegyúrt, desszertnek szánt túrógombócot (fagyasztott túróból is tökéletes lett), hogy végül a Középső csak megpiszkálja, a Nagy egyet egyen belőle, a férjem meg kettőt. Érdemes nekik főzni! 

Rohantam vissza a szobába melózni, mikor a Nagy egyszer csak megjelent és megmutatta saját fejlesztésű társasjátékát, amit maga rajzolt, és két duplofigura volt hozzá a bábu. Imádom, hogy ennyire kreatívak, nekem eszembe nem jutott volna gyerekként saját társast készíteni. A Középső közben a melegítőjére felvett teljes lovaglófelszerelésben (sisak, kesztyű, ostor, stb.) és melegítőben lovagolta Kornél (alapvetően babáknak szánt) hintalovát. Ezt persze mind az én szobámban, ahol koncentrálni próbáltam épp. Végül az apja is bejött hozzánk és leült vele malmozni helyettem - naná, hogy a szobában! Költői kérdés: nálatok is az van, hogy az egész család a ház legkisebb pontjára bezsúfolódva szeret csoportosulni? Emlékszem, gyerekkoromban anyámék parányi hálójában a franciaágyon terpeszkedett péntek esténként az egész népes család a Dallas vagy a Szomszédok előtt - ahelyett, hogy a kényelmes, tágas nappaliban néztük volna. Néha úgy érzem, ez genetikailag kódolt...

A Nagy aztán délutánra összeveszett a Középsővel, mert az azt mondta neki, hogy az ő játéka unalmas, és keserű krokodilkönnyeket sírt az indiánsátorban, amiért „őt senki se szereti” csak a plüssmacskája. A könnyeket természetesen a macskával itatta fel - állati cuki volt, nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá és ne vigasztaljam meg a sátorba bemászva. Eddigre Kornél is hazaért a bölcsődéből és nyilván őt is megszeretgettem kicsit, hisz egész nap nem láttam... szóval sokat haladtam a munkával. A továbbiakban csak hallgattam a zárt ajtón keresztül, ahogy az apjuk megeteti, megmosdatja és ágyba teszi a Kicsit, a két nagyobbnak pedig addig betesz egy mesét. És ez csak egy átlagos nap volt a vakációs home office-ból.

Másnap nagyjából ugyanezt játszottuk, annyi kivétellel, hogy a) a fiúkat ki lehetett engedni a kertbe és b) nekem kellett elmennem délután a Kicsiért, mert az apja dolgozott. Mikor beléptem a csoportszobába a bölcsiben, Kornél épp a szoba közepén állt, semmibe sem kapaszkodva, egyedül. Először nem is vett észre - én pedig kíváncsian néztem, mit csinál, ha azt hiszi, nem vagyok ott. De aztán egy nagyobb kisfiú odafutott hozzá, mondván: mondtam, hogy anyukád jönni fog érted! Akkor rám nézett, észrevett és széles mosollyal, kitárt karral elindult felém. Leguggoltam és én is kitártam a kezemet, hogy az utolsó 2-3 lépést már megkönnyítsem neki. Ahogy odaért hozzám, átölelt én meg őt, és csak öleltük, öleltük egymást a szoba közepén. Imádom, amikor ilyen bújós maci... bár mindig ilyen maradna!

Csak egy gyors családi betonozás
 

Szombaton megjöttek tesómék a nyaralásból és átjöttek hozzánk a házba. A fiúk extatikus állapotba kerültek tőlük (nagyon szeretik mindkettejüket). Kornél, ahogy a húgom belépett a bejárati ajtón, majdnemhogy szó szerint a kezébe vetette magát és percekig a nyakába borulva csak ölelte - szerintem azt hitte, hogy hirtelen megkettőződtem vagy nem tudom. A nagyok rajzokkal várták őket és egymás szavába vágva akarták megmutatni az egész szobájukat, minden kis dolgukat. Míg én a tesómmal a gyerekekkel foglalkoztam, „ha már itt vagytok” felkiáltással a két férfi nekiállt lebetonozni a majdani hálószobánk padlóját: egyikük talicskázta a sódert, másik keverte, majd simította a betont. 

Ahogy a fiúk ezt meglátták, kapát-kaszát eldobva rohantak hozzájuk és onnantól kezdve egy emberként lógtak a sarkukban, mondván: „mi is munkázunk!” El nem mozdultak mellőlük, csak sertepertéltek folyamatosan a kis játék lapátjaikkal – kivéve, mikor a Középső épp megsértődött valamin és kezét maga köré fonva, szemöldökét nemtetszése jeléül erősen összeráncolva elvonult duzzogni, vagy amikor a Nagyot az apja elküldte, mert hülyéskedett, és erre ő sértetten távozott. De a nap nagy részében ott álltak és „segítettek”, míg mi ebédet főztünk a konyhában. K. a legnagyobb ramazuri közepén, 10:40-kor lefeküdt aludni és 13:00-ig fel sem ébredt. Konkrétan a tesóm kezében aludt el. Sajnos köhécsel és folyik az orra, de láznak hál'istennek nyoma sincs. Szívom, mint az állat az orrát, remélem, nem fog a fülére menni.

Ebéd után végre rendesen kisütött a nap, úgyhogy mind kivonulhattunk a teraszra. Szuperjó volt az idő. Húgom beült a járókába a Kicsi mellé, így én tudtam sepregetni, pakolgatni, mosni, teregetni. Összeraktam a fiúk másnapi cuccát is, mivel a terv az volt, hogy tesómék hazaviszik őket magukkal repülővel, hogy ne kelljen megint a hosszadalmas kocsiutat megtenniük velünk, úgyhogy még nekiállhattam szülői beleegyező nyilatkozatokat, beszállókártyákat, stb is nyomtatni.

Egy minifelnőttel élünk együtt
 

Késő délután a Kicsivel, a Középsővel és a húgommal elmentünk vásárolni. A Középső nagyon bicskanyitogatóan viselkedett: addigra már a 125-ik duzzogáson és hisztin is túl voltunk aznap, és a betonozóktól is el lett tiltva. A boltba lépve viszont úgy tűnt, megjuhászodott. Keresett magának egy picike bevásárlókocsit (gyerekméretűt), aztán egyenesen a péksüteményekhez vonult. Ott akkurátusan magához vett egy papírzacskót, aztán szólt, hogy ő a mini pain au chocolat-ból kér kettőt és vegyük le neki. Mivel majdnem hat óra volt, és a süti is elég szikkadtnak látszott már, rászóltam, hogy ezt nem vesszük meg - de a nagynénje vajszíve persze megesett rajta és azt mondta, majd ő megveszi neki. 

A Középső a történések ilyetén állásával elégedetten tovább tolta mini kocsiját a tejespult felé, ahol egy határozott mozdulattal kinyúlva már be is emelt egy sajtos mártogatóst a kocsiba. Ezt szintén megvétóztam, mondván: holnap reggel indulnak el, ebben öt darab mártogatós van, és annyit biztosan nem esznek meg reggelig, a gépre meg nem engedik fel. De a fiam csak dacosan nézett maga elé, és nem vette ki a mártogatóst. Egy darabig méregettük egymást, mint két harcra kész tigris, aztán próbálkoztam még párszor a magyarázattal kísért rábeszéléssel, hogy tegye ki a dobozt - de látszott rajta, hogy eltökélt a végsőkig, és ha kell, az élete árán is megszerzi a dobozt, úgyhogy végül ráhagytam, hozza, ha annyira akarja. Hogy honnan jött neki pont ez a két dolog, azt nem tudom... a pénztárnál még egy biciklis könyvet is magához vett, bejelentve, hogy ő majd ebből fog megtanulni a Balatonon biciklizni - de erre már a húgom türelme is elfogyott, úgyhogy a könyvet szépen visszatette és megnyugtatta, hogy a papa (apukánk) még a könyvnél is jobban tudja, hogyan kell biciklizni, legyen nyugodt, majd ő megtanítja neki a nyáron. 

Mire hazaértünk, elfogyott a sóder, úgyhogy a betonozást felfüggesztették. Közösen megvacsoráztunk, aztán lefektettük a gyerekeket - amíg a Kicsit altattam, addig a Középső suttyomban becsempészte a boltban zsákmányolt cuccait a szobájukba és gondosan az ágya mellé tette - mint tesómtól később megtudhattam, neki elárulta, hogy ez az ő „úti elemózsiája”. Úgy elszégyelltem magam, mikor ezt elmondta... ha tudtam volna, nem veszekszem vele, hogy tegye vissza a dolgokat a boltban, hanem benne vagyok én is a játékban. De nem mondott semmit... ez a gyerek egyszerűen olyan, mint egy mini felnőtt (anyám kommentje: nem, pont olyan, mint TE). Mikor bementem hozzájuk, hogy elmondjuk az esti imát, mindketten elmondták, hogy annyira izgatottak a holnapi repülés miatt, hogy nem bírnak aludni. Azért végül csak sikerült.

Másnap reggel a fiúk fél hétkor keltettek: gyorsan nézzük át még egyszer a csomagjukat, mert még ezt és ezt NAGGYON fontos betenni. Egyesével átválogattuk az összegyűjtött kincseket, és mivel csak egy darab kézitáskát vihettek fel ketten, a nagy részét otthagytuk a szobában. Közben mindenki felkelt, összekészítettük magunkat és fél 9-kor már szálltunk is be a kocsiba, hogy induljunk a tesómékért, aztán a reptérre. Ahogy beültem az autóba, mint a villám hasított az agyamba: nem csináltattunk a fiúknak PCR-tesztet. Basszus!!! Hogy a fenébe felejthettem el épp ezt?! Mi lesz, ha most emiatt nem engedik felszállni őket? Idegesen próbáltam rákeresni, mit írnak az interneten - de persze, hogy a légitársaság oldalán semmit nem találtam a gyerekekről. Végül a húgom a reptérre menet kiguglizta, hogy nincs szükség tesztre - de azért biztos ami biztos, a férjem a reptér mellett várakozott kocsival, hogy ha mégsem a terv szerint mennek a dolgok, kéznél legyen. Szerencsére végül nem lett rá szükség: a csapat elrepült, mi meg itt maradtunk a Kicsivel hármasban. Olyan furcsa volt a nagy csend meg nyugalom! Egy gyerek szinte nem is gyerek - állapítottuk meg az este végére.

Egy borzalmas éjszaka története
 

Hétfőn reggeles voltam, ráadásul be kellett mennem az irodába, vagyis hatkor keltem és hétkor már bent is voltam. A Kicsit az apja vitte a bölcsibe, és ügybuzgón elcsomagolta vele az itthoni cumiját is - de erről nekem nem szólt. (K-nak két cumija van, az egyik a bölcsis, a másik az otthoni, mindkettőt csak alváshoz használja). Délután én mentem a gyerekért, és a cumikról mit sem tudván hoztam haza őkelmét. Nem is pattant ki az ügy, egészen fektetésig, amikor a már hálózsákban lévő, tápszerére váró gyerekkel a kezemben elkezdtem keresni a cumit a szokott helyen. A férjem sápadtan nézett rám: azt ő elvitte a bölcsibe reggel. 

- Hát ezt nekem miért nem mondtad?? - szakadt ki belőlem, és akkor már tudtam, hogy katasztrofális este elébe nézünk. Én le akartam ugyan szoktatni Kornélt a cumiról - de nem most, költözés után két héttel, bölcsikezdés után hárommal, betegen, taknyosan, mikor amúgy sincs jól... Már hallottam lelki füleimmel a fülsiketítő sírást, amit prezentálni fog nekünk. Először még sikerült elaltatnom nélküle kis simogatással. Aztán kb. negyven perc múlva másodszorra is visszasimogattam. Harmadszorra azonban már nem sikerült a mutatvány, őrjöngő hisztirohamot kapott. Behívtam hát a férjemet, gondolván: ő okozta a bajt, oldja is meg. Ettől persze a Kicsi csak még jobban begurult - úgyhogy az apja inkább elrohant a régi lakásba, hátha ott talál még valami cumit. Talált is, még a tesóktól maradtak - de azok túl nagyok neki és ezért nem használja őket.

Mire visszaért velük, persze már elaltattam az uraságot. De ezzel még nem volt vége az estének. 11 óra tájban épp fáradtan letettem a fejem a párnára, mikor ismét elkezdett sírni. Először csak simogatással próbálkoztam, majd bevetettük a régi cumikat is. Na, ettől akadt ki csak igazán! Hányta-vetette magát a kezemben csukott szemmel bömbölve és annyira bömbölt, hogy a slejmtől már levegőt is alig kapott. Nem használt semmi, se ringatás, se éneklés, se simogatás, semmi. A pontot az i-re az tette fel, amikor annyira belehergelte magát a sírásba, hogy nekiállt sugárban hányni - rám és a hálóingemre, illetve magára. Vihettük fürdetni, amitől végképp felébredt. Ezt utána még kétszer ismételtük, ugyanis ennyiszer hányt még. Én nem tudom a szomszédok mit gondolhattak rólunk, ugyanis éjfélig tartott, mire belefáradt annyira a sírásba, hogy sikerült elaltatnom cumi nélkül is. Kettőkor aztán megint sírt: lázas volt. Kapott kúpot és próbáltunk még aludni valamennyit, de hatkor megint keltett. 

Evidens volt, hogy így nem mehet bölcsibe, viszont el kéne vinni az orvoshoz (főleg, hogy a fosás is rájött). Nekem héttől kellett volna dolgoznom, a férjemnek ez volt az a nap, mikor egész nap az irodában kellett volna ülnie. Végül abban maradtunk, hogy kérünk időpontot az orvoshoz kilenc után, a férjem pedig összeszedi munkába menet az átkozott cumikat. Aznap kellett volna vinni oltásra is: ezt én lemondtam. Férjem elrohant a meetingjére, én pedig a gyerekszoba ajtaját magunkra csukva, laptopom a játék kiskonyha tetejére téve, állva próbáltam dolgozni a gyerekszobában a babával a lábamnál. 11-re kaptunk időpontot a dokihoz - férj hazarohant, hogy elfuvarozzon minket kocsival - míg ő vezetett, én dolgoztam tovább. Miután odaértünk, ő lent a kocsiból telefonált, míg én a váróban a gyerekkel vertem a laptopom, aztán mikor végzett, feljött és átvette, hogy dolgozhassak tovább. Egy óra húsz percet kellett várnunk, mire sorra kerültünk, addigra már minden bugyrunk tele volt. 

A Kicsiről kiderült, hogy megint fülgyulladása van és megint csak a bal érintett. Kapott gyógyszert, majd távozhattunk. A kocsiban hazafelé elaludt természetesen, úgyhogy itthon nagyon óvatosan vettük ki, kapott egy cumisüveg tápszert majd ment is az ágyába aludni - az apja meg vissza dolgozni. Ez egy körül volt - háromnegyed négykor pedig úgy kellett felráznom álmából, mert még aludt volna, ha hagyom. Mire a munkaidőm lejárt, ő is jobb kedvű lett. Este nagyon szépen aludt az újra megtalált cumival - lefárasztották a napi események, meg az, hogy mikor az apja megjött, együtt kimentünk a kertbe és elültettünk pár, a régi lakásból elhozott cserepes virágot. Nagyon élvezte! Persze földes lett mindene, de nem baj, van az a mosógép, ami kimossa. 

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.