Régen sosem értettem a család nyughatatlan férfitagjait, akik hétvégén is ötkor, hatkor meg hétkor keltek, még ha nem is volt különösebb dolguk, és nyomban valami elfoglaltság után néztek: rántottát sütöttek, fát vágtak, permeteztek, vagy politikai vitaműsorokat üvöltettek a tévén. Miért nem élvezik a csendet, a puha ágyneműt, az ablakon beáradó fényt, az új nap ígéretét? Már értem. Mert életüknek ez a része véget ért.
Feleségük van, gyerekük és munkájuk. Feladataik többé nem érnek véget. Nincs több olyan reggel, hogy: na, ma felhívjak egy havert, és moziba menjünk, vagy inkább játsszak a számítógépen, vagy olvasgassak egy Tolkien-könyvet a fürdőkádban 9-től 11-ig? Nem egy meztelen, húszéves csajszi vigyorog rájuk, amikor felébrednek, hogy: bébi, rendeljünk pizzát, és töltsük az ágyban az egész napot.
Az a helyzet, hogy mindez nekem rendkívül hiányzik. Az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy a heverészős, csókolózós fiatalság idején is épp ugyanennyit voltam boldogtalan, mert akkor meg az volt a bajom, hogy: oké, oké, buli, szabadidő, haverok, na de magányos vagyok, üres az életem, miért nem kezdődik már el a szent ügy, aminek a szolgálatába állva kiteljesedhetek?
Nos, a szent ügy azóta elkezdődött, többé nem fogok unatkozni. Két munkahely, két gyerek, egy kocsi, egy fél ház, no meg egy feleség, pont olyan problémás, amilyet akartam… Mert nem voltam normális. Ilike néni, a nagymamám szomszédja, hiába mondta el 1985 és 2004 között minden találkozásunk alkalmából az utcán: „Megnősültél már? Nem? Akkor nagyon vigyázz ám ezekkel a mai lányokkal!” Nem figyeltem rá eléggé.
Hát ezért olyan nyughatatlanok a családos férfiak. Úgyis rosszkedvűen ébrednek, az asszony úgyse fogja szomjas csókokkal elborítani őket ébredés után, akkor meg akár fel is kelhetnek, hogy lepermetezzék a barackfát. Talán a fél világ felépítését ilyen enyhén frusztrált, energikus, kreatív, szomorú férfiaknak köszönhetjük, talán nem lennének műholdak, felhőkarcolók és angol sportkocsik, ha mindezeket a nagy elméket szombat reggelente három kiéhezett, izmos tinilány ébresztette volna.
Fél nyolckor kiugrottam az ágyból, nehogy hatalmába kerítsen az öngyilkos hangulat, és az egész családnak megcsináltam a különféle kávékat: Mollynak koffeinmenteset tejjel és Túró Rudival, nálunk vendégeskedő (ezért le fog baszarintani, mert segíteni jött) anyámnak híg főzöttet édesítővel, a kadétnak meleg tejet gabonakávéval és mézzel, magamnak meg egy erősebb főzöttet mézzel és egy cseppnyi tejjel.
Tegnap felfúrtam egy sokadik könyvespolcot, így ma kinyitottam egy újabbat a könyvekkel teli dobozaink közül. Téliesen csípős, hideg reggel volt, szikrázó napfénnyel. Az erkélyen poroltam a könyveket, aztán mindet letöröltem vizes ronggyal. Ahogy már annyiszor, reggeli rosszkedvemet lassan elmosta a magány, a napfény és a könyvek. Egy lengyel történész elmélkedése a francia Vendée-lázadásról. Svédországban olvastam 1995 nyarán. Három bőrkötésű Babits-kötet, egyetem alatt vettem kedvezményes áron – döbbenetes, hogy akadnak emberek, akik felnőtt éveikben is bensőséges kapcsolatot ápolnak ezekkel a szerzőkkel, versekről beszélnek a barátaikkal, és megsárgult Tóth Árpádot olvasnak a metrón. Ők élnek burokban, vagy én? Biztos mind abban élünk. Pedig milyen jó volna kiteljesedni. Reggel konditerembe menni, délben megírni egy verset, délután tőzsdézni, este vadállatokat befogni a szavannán.
Rejtő-könyvek, Molly kedvencei. És mennyi mesekönyve van. Burmai mesék. Kínai mesék. Arab mesék. Osztják mesék. Steinbeck könyve Arthur királyról, aminek a 90 százalékát untam, 10 százalékán viszont nagyon meghatódtam. Veszedelmes viszonyok. Vajon Choderlos de Laclos egyszerűen összegyűjtötte a saját levelezését, vagy képes volt magától kitalálni ezt az egészet? Az előbbire gyanakszom. Hamvas Béla, Ráth-Végh István. Ajándékba kapott kézikönyvek házasságról és gyerekekről, sosem olvastuk egyiket sem. Raymond Chandler, na, ő egy jó író.
A kadét és Molly elmentek játszótérre, az anyám főzőcskézett és a hajósinast ringatta. Senkinek sem volt rám szüksége, most néhány percig szinte ráértem. De ha felteszem a lábam, és olvasok, hogy nézett volna az ki? Úgy különben se tud jószívvel lazulni az ember, ha mindenki más aktívkodik. Eszembe jutott, hogy a kertben mindenféle elvadult cserjéket és fákat kell visszavágni, amikre már panaszkodott is a szomszéd néni, hogy levelek hullanak le nála – de hiába ravaszkodott, én tudtam, hogy igazából csak tűzifa kell neki, mert egyből felajánlotta, hogy áttehetem hozzá a fát, majd ő eltüzeli. Munka, amit nem én találtam ki magamnak… Csak telik, telik az élet, és ilyesmikkel töltöm… Mindegy, egyszer úgyis meg kell csinálni. Ettől visszakomorodtam majdnem egészen a reggeli szintre. Aztán lementem, és vágtam, nyírtam, fűrészeltem, izzadtam délig. És ahogy az lenni szokott, a sok munkától jókedvem lett. A másik szomszéd, aki mintegy három éve ment nyugdíjba, és azóta szerintem minden egyes napjából kábé 18 órát a kertben dolgozva töltött, barátságosan intett, én meg vissza. Egy emeleti ablakból hangos zene hallatszott, nyilván egy 16 éves üvöltette az ágyán heverve, értetlen grimaszt vágva a hétvégén is ostobán aktívkodó felnőttekre.
Eltettem a fűrészt meg a baltát, ledobtam a szakadt kesztyűt, és ahogy visszaindultam a lakásba, egy pillanatra végignéztem a háztetőkön. Hm, mennyi élet zajlik itt most is észrevétlenül. A városban mindenfelé huncutul mosolygó nők veszik ki szelíd mozdulattal a kávésbögrét az ágyban heverésző fickók kezéből, hogy aztán szomjas csókokkal borítsák el urukat és parancsolójukat, nemszabaderregondolni, fegyelem, fegyelem! De a lelkem kamerája már elszabadult, és magasan szárnyalt az égen, és eltökélt arcú, bakancsos párokat láttam az óceán felől érkező széllel szembegyalogolni skóciai hegygerinceken, jachtokat láttam elegáns ívben kifutni dél-franciaországi mólók mellől, és egykedvű művészpalántákat láttam egy croissantba harapni, miközben egy Gauloises illatos füstjében izgalmas Hemingway-regényekbe merültek párizsi kávézók asztalkáinál, és élénk színű terepjárókból tízórait kipakoló családokat láttam messze, a Sziklás-hegységben, és egy kalapos, borostás, negyven körüli férfit láttam komoran whiskyt szürcsölni, és az akáciák szétterülő lombjait bámulni egy szavannára néző rusztikus szállodateraszon. Ugyan már, mondtam magamnak, visszagyömöszölve a lelkemet a helyére – nem illik elégedetlenkedni.
Te vagy a hibás. Vagy indulj a szavannára, vagy fűrészeld a pesti cserjét elégedetten a szomszéd néninek, aztán teríts meg – és mosolyogj, te barom.
Őrjöngő Farkas
