Lassan letelik a Mindenszentek körüli időszak, lassan csúszunk bele a karácsony előtti időszakba. De még az előbbihez: arról már beszéltünk többször, ki mit kezd vagy nem kezd a kinőtt babaruhákkal, játékokkal. Arról viszont itt még egyszer sem, hogy ki mit kezd azzal, amikor örököl – nem vagyont, pénzt, ingatlant, hanem egy csomó személyes cuccot, adott esetben valaki nagyon közel állótól is. Mi lesz ezekből? Személyes múzeum, praktikus folytatás, adomány rászorulóknak, konténer az utca végén?

Több barátnőm is van, aki az utóbbi években (Coviddal vagy anélkül) vesztett el közeli hozzátartozót – apát, anyát, testvért, nagynénit, nagybácsit, nagyszülőt. Én korábban, és idén is végigjártam megint a folyamatot, aminek van egy lelki része, amikor megszokjuk ilyen-olyan rítusok, beszélgetések, cselekedetek során, hogy nincs velünk, és van egy nagyon fizikai része, amikor pakolsz, szortírozol, osztogatsz, felajánlasz, vagy éppen kukába hordasz egy csomó mindent, ami a hozzátartozódhoz köthető. És vagy van lelkifurdalásod utána, vagy nincs, vagy van előre valami elgondolásod, vagy nincs.

Mindig sokkal több holmi van, mint amire gondolnál.  Kevesen gondolják végig előre – az eltávozó is meg a családtagja is – hogy hogyan is lesz ez az egész, és tudunk-e még előtte segíteni ebben egymásnak.

Ruhák, cipők, könyvek, bútorok, szőnyeg, étkészlet, tévé, fotóalbum. Képek a falon, függöny az ablakon, ékszerek, csecsebecsék, táskák, vasaló, el se bírod előre képzelni, mennyi minden. Pakolod az üres lakásban a gazdájavesztett holmikat. Vannak, amik megdöbbentően személytelenek lesznek rögtön – mosógép, mikró, tévé, ilyesmi. Vannak a lomok, amiket már életében tudtál, hogy azonnal viszed a kukába vagy a lomtalanításra. És vannak a nagyon személyesek, a ruhák-fényképek-táskák-ékszerek, amiknél először visszarettensz: milyen jogon turkálsz más hálóingei, fehérneműje, kedvenc karkötői közt, még ha az a „más” a tulajdon szülőanyád is? Hát, mert ahova elment, oda nem viszünk ilyesmit. Fényképet, kabalát, jegygyűrűt se.

És van még az érték-de-én-nem-tudom-használni dolgok kategóriája, a porcelán étkészlettől a szekrénysorig, a fontos-de-hova-tegyem tárgyakig, mint a faliképek, könyvek és effélék. Amiket nem teszel se a kukába, se a kuka tetejére, se az utcára lomtalanításkor, de a lakásodba nem fér, nem illik, nincs rá szükséged, vagy pont fájdalmat okozna a napi látványa.

Nem mindenki szentimentális egyébként, én, az idegen fakadtam majdnem sírva, amikor valaki úgy hirdetett meg egy lakást a Facebookon, hogy minden helyiségben ott állt a képek alapján az utolsó dísztárgy is, az unokák fényképével, a hímzett párnával, a fürdőszobai törülközővel-köntössel, személyes kis tárgyakkal együtt, ahogy a néhai tulaj, feltételezésem szerint idős nagymama hagyta. Olyan rideg körítéssel hirdették, hogy bár a nevét se tudtam senkinek, én éreztem úgy, mintha gyomorszájon vágtak volna. Tudom, aki elment, annak már mindegy, de mégis…

Persze ha nehéz is, a gyakorlati kényszerek döntenek. Mi is eladtuk annak idején fillérekért nagyszüleim asztalát-székeit, kanapéját, hova vittük volna kétszázötven kilométerre, apró városi lakásokba. Utólag vallottuk be egymásnak a nagybátyámmal, hogy a pajtába vonultunk ki bőgni, miután elvitték őket. De muszáj volt, ahogy muszáj volt a régi, senki más által nem használható ruhákat, cipőket, miegymásokat kidobni vagy elégetni.

Nincs mit tenni, értelmetlen a létük a halál után.

Az én lakásomba így is rengeteg tárgy került öröklés útján, olyanok is, amiket magamtól aligha vettem volna meg. Róluk írtam az Időgépet, ami minőségként lekopik egyébként a legtöbbről, ha tényleg használjuk őket. Fél-egy-két éven belül közönséges vasaló, ágynemű, bögre lesz mindből, nem visz vissza semmiféle múltbéli pillanatba, de mégis őriz valamiféle folytonosságot. Az ára persze az, hogy a lakásod és a tárgyaid reménytelenül vegyesek és összehordottak lesznek, és a legkevésbé téged meg a saját ízlésedet fogják tükrözni. Ha pedig nagyon sok tárgyat fogadsz be, egy idő után valamiféle múzeumban érezheted magad, ami nem feltétlenül egészséges.

Mindenki, aki már csinált végig ilyenféle hagyatékfelszámolást, azt mondja, aranyat érnek azok a barátok, akik nem kötődtek az elhunythoz, csak hozzájuk, és segítenek pakolni, szortírozni, elválasztani a használhatót a használhatatlantól, vagy dönteni, hogy valamit meg lehet-e, érdemes-e megtartani. Akik bizalmi kézként segítenek abban, hogy a használható dolgok eljussanak antikváriumba, használtholmi-boltba, adományként alapítványokhoz (igen, van rájuk kereslet! ne dobd ki, csak mert úgy érzed, nincs erőd és időd!), rászorulókhoz vagy olyan családtagokhoz, akik valamilyen módon az eredeti tulajdonoshoz is kötődtek, de sose kérték volna maguktól.

A fővárosban van a Szemléletformáló hulladékudvar is, oda is le lehet tenni bútortól kisplasztikáig vagy üvegpohárig sok mindent, amit utána egy kincsvadász vagy laposabb pénztárcájú betérő elvihet jelképes áron – így mégse a szemétbe kerül, és hirdetni sem kell. A Dévai Fogadó gyakran kéri, adjatok meleg ruhát, megunt étkészletet, törülközőt-ágyneműt vagy mást, jó helyre kerül. De kérnek néha ápolási és idősotthonok is lepedőt, hálóruhát, ágyneműt – foszlik, kopik, szennyeződik, jó, ha van miből pótolni. Az ukrán háború elején pár lakást felszereltünk ilyen plusz, másnál feleslegesen álló tárgyakkal – valószínűleg most is sokan tudnák használni, ami neked fizikai és lelki teher. Igen, ha vannak ilyen barátaid, kérd meg őket, ha van gyásszal és felszámolással küzdő barátod, segíts neki – előbb-utóbb végigmegy mindenki ezeken, gyászoló vagy segítő szerepkörben. Lehetőleg ne egyedül, még ha nagyon intim búcsúzásnak tűnik is ez elsőre.

Hogyan lehetne könnyebb? Itthon a legtöbb családban ez akkora tabu, hogy kevesen kezdenek el akkor tervezni és szervezni, amikor még mindenki életben van, de azért van ilyen is. Nekem volt olyan nagybátyám, aki értékes könyvtárát idősen, de még életében kezdte el elosztogatni, és olyan nagynéném, aki félve attól, hogy halála után szemétbe kerülnek, még életében kezdett el takarót-fazekat-terítőt ajándékozni. A svédeknél van „haláltakarítás” – amikor az elhunyt igyekszik már életében úgy rendezni a tárgyait, hogy elhunyta után az a lehető legkevesebb gondot és káoszt okozzon a túlélőknek.

A holtakat és az emlékeket leginkább a fejünkben őrizzük, kevés tárgy lesz igazi, fontos időgép, és a legtöbb időt amúgy is a jelenben kéne, hogy töltsük. Elhunyt szeretteink után a legtöbbször megúszhatatlan a pakolás, szortírozás, a búcsú a tárgyak többségére is kiterjed. Aki csinált már végig ilyet, az tudja, hogy fizikailag és érzelmileg se könnyű feladat. Meséljetek.

Vakmacska