A minap beszélgettünk egy most babát váró barátnővel arról, érdemes-e egyáltalán komolyabban beleolvasni a tíz, húsz, negyven éve írt gyereknevelési tanácsadókba. Akármilyen neves, nagy tudású, kedvelt, népszerű pszichológusok vagy más szakemberek írták.
Jó kérdés. Talán igen is, meg nem is. Egyébként is, tizennyolc évnyi gyereknevelés után meglehetősen megváltozott az én felfogásom is arról, mi fontos és mi nem, főleg hosszabb távon.
Ahogy szokták volt mondani: a gyerekbe huzalozott alapprogram nagyjából párezer éve az, ami, nem változott sokat. Valószínűleg már az ősgyerek is hasonló módon vizslatta a körülötte felbukkanó arcokat, mint a mostaniak. Ugyanazzal a kapaszkodó mozdulattal állt fel, ugyanúgy nyúlt az érdekesen csillogó tárgyak felé, vagy bújt valami alá, ha bizonyos életkorban egy idegen lépett a szobába. Ugyanúgy mondta ki az első szavakat, és leste, mit reagál rá a szülő. Ugyanúgy bömbölt, ha magára hagyták hosszabb időre.
A környezet viszont totálisan megváltozott a felnövő gyerek körül, az utolsó száz-százötven évben meg még fel is gyorsult az egész. Meglehetősen eltérő életritmusú és viselkedésű felnőttek tűntek fel a kisded körül, összehasonlítva mondjuk a dédszülőkkel. Sokak körül végképp eltűnt a természeti környezet is, felbukkantak viszont kétszáz éve még elképzelhetetlen funkciójú tárgyak, amik elképzelhetetlen mértékben változtatták meg a szokásainkat meg a viselkedésünket.
A fejlődéslélektannal foglalkozó, vagy az első egy-öt év fizikai fejlődését leíró tudományos munkák alighanem megállják a helyüket ma is, legfeljebb az újak pontosabb és mérhetőbb megfigyelésekre és kutatásokra alapoznak (érdemes ilyesmiket olvasnia például annak, aki a beszéd kialakulásának tudományos hátterére kíváncsi). Egyébként is mindenkit biztatnék, hogy vegyen a kezébe olyan könyvet, nézzen olyan filmet, ami arról mesél, milyen életkorban milyen viselkedésformákra, milyen „fontossági sorrendekre” számíthatunk, mire figyel egy gyerek tipikusan hathónaposan, kétévesen, ötévesen.
Csakhogy. A mostani szakértők közül sokan (talán Gyarmathy Évát ajánlanám a figyelmetekbe) azt is melléteszik: egyre nehezebb ilyesmiket jó szívvel leírni, mivel egyre inkább „széttart” a gyerekek fejlődése. Van aki úgy fogalmaz, sok az „atipikus fejlődésű” gyerek, aki egyik területen előrerohan, a másikban pedig korához képest „alulteljesít”, más pedig azt mondja, lassan ez a tipikus minta, és tessék elfogadni, hogy egyre kevesebb az „átlaggyerek”. Ami persze megnehezíti a masszát kezelni akaró iskolarendszerek, intézmények, múltba ragadt szakértők dolgát. Meg a felületes szakkönyvírókét is.
És ahogy korában említettem: bizonyos találmányok (internet, mobiltelefon, televízió, repülőgépek, továbbisvanmondjammég) olyan mértékben változtatták meg a körülményeket, hogy szegény kicsi gyerekek, akik még az „őskori” programmal érkeznek a világba, amely az „ősi” természeti körülményekre készült, csak úgy kapkodják a fejüket.
A szülők is, amikor vagy a szüleik, vagy a szüleik által követett szakértők mintái és útmutatásai alapján akarnának gyereket nevelni.
A kölykök ugyanis a fajra jellemző alkalmazkodókészség és rugalmasság bizonyítékaként azért hamar levágják, hogy nem a kardfogú tigriseket kell itt kérem kezelni. Egy-kétévesen elmarják a telefonodat a kezedből, és vidáman gagyogva játszanak a gyümölcslottóval vagy micsodával. Viszont ugyanúgy földhöz vágják magukat a boltban, ha nem kapják meg a csillogós izét, mint az a gyerek, akit ezerkilencszázhetvenkettőben akartak ebben megakadályozni, az akkori magazinok akkori tanácsadó rovatának ajánlásai alapján. Ugyanolyan bölcs tudással szopiznak vagy kezdenek el énekelni, mint középkori őseik, és bizonyos állatok vagy képek láttán ugyanolyan kódolt undort vagy félelmet mutatnak, mint ős-vagy ókori elődeik.
A legrosszabbul nyilván azok a művek öregszenek, amelyek konkrét szituációkat akarnak megoldani, amik esetleg teljesen megszűntek mára. A többség nem tart otthon marólúgot vagy nagytestű haszonállatot, nem kell gyerekkorában megtanulnia hímeznie vagy lovat hajtani, harminc év múlva meg valószínűleg azt nem fogják érteni, mit vekengtek az ősök annyit a családi autó körül. A nevelési elvek is erősen változtak: már most nagyjából be van tiltva minden, ami a testi fenyítést elfogadható módszernek állítja be, és nem irodalmi műként ismerteti az ezzel kapcsolatos eljárásokat, hanem gyakorlati útmutatóként.
A régimódi családmodellek és szerepek meg egyszerűen alkalmazhatatlanok. Már nem sokan értik, miért volt a „családfőnek” olyan kiemelkedő vezető szerepe korábban, és miért volt ajánlott gondolkodás nélkül végrehajtani az utasításait, vagy lábujjhegyen járni, ha dolgozott vagy aludt. Egy mai családanya szinte SEMMIT se csinál úgy, mint akár falusi, akár városi dédanyja. Ha valaki mutat egy babakelengyét a tizenkilencedik századból - nem tudom, hány darabjáról jönnénk rá, pontosan hogy kell használni.
De nyugodtan olvassunk bármit 1934-ből vagy 1986-ból, ha arról szól, hogy figyeljünk oda a SAJÁT gyerekünkre, és hogy „tanuljuk meg” egymást. Hogyan kommunikáljunk jobban, hogyan értsünk meg jobban valakit és hogyan értsük meg és értessük meg saját magunkat, a saját és a körülöttünk élők viselkedését. Mik az ősi viselkedési minták, évszázadok óta felbukkanó konfliktusok vagy örömhozó helyzetek, amikkel ma is találkozunk. Amikről a soha nem porosodó irodalmi művek, vagy alkalomadtán nevelési tanácsokat IS adó munkák szólnak. A többi izgalmas kordokumentum: inkább az fogjuk megérteni belőlük, mire gondoltak és hogy akartak nevelni szüleink és nagyszüleink, és ez milyen hatással volt, lehetett ránk. Ezekből is lehet tanulni – csak teljesen másként. És mást.
Kedves doktor Spock, a gyerek nem szakad le a videojátékokról órák óta, mit csináljak?
(Valamint: várom azokat a szerzőneveket és könyvcímeket, amelyeket ti "régi, de mai is megállja a helyét" felkiáltással mai anyáknak ajánlanátok. Ha érdekes, szedek össze ilyen listát én is.)
Vakmacska
