Ezer éve nem rúgtam be, és a hétvégén, amikor végre sikerült (undorítóan kedves vagy már megint, mondta Molly), lelkesen beszélgettünk egy osztrák katonatiszttel egy belvárosi bérház gangján, és a férfilelkek titkos bugyrai „te is nézed a Top Geart?” és „Brosnanról egyszerűen nem lehetett feltételezni, hogy képes ölni” mondatok formájában tárultak fel a jégergőzös estében.

Kép: Stockfresh

És erről eszembe jutott a fiatalság. „Nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében” mondja a költő, és hát nem, nem szoktunk. És ami még veszélyesebb, saját magunk után sem szoktunk, amikor elveszünk.

Tagja voltál baráti köröknek, osztályoknak, focicsapatoknak, horgásztársaságoknak, vagy rendszeresen jártál a nagybátyádékhoz, vagy unokatesókkal voltatok elválaszthatatlanok egy időben, vagy egyetemi haverokkal ittál-moziztál együtt kétnaponta. Aztán az életed, ami egykor – bár már akkor is úgy hitted, hihetetlenül túlhajszolt és elfoglalt vagy – tele volt üres, drámaszakkörökre és vízitúrákra elkölthető órákkal, lassan-lassan beindult. Eltűnt az ifjonti boldogságot – lásd be – mindig is beárnyékoló bizonytalanság, és lett célod. Felnőttél. Hányszor hitted már, hogy felnőttél! Amikor leérettségiztél, amikor elvesztetted a szüzességed, amikor meghalt valaki nagyon fontos, de valami kis hamvas fiatalságot mégis megőriztél a családos hétköznapok első éveiig.

Mindenki elveszíti egyszer a fiatalságot. A legtöbben gyorsan és idegesen, mert szégyellik. Mások nagyon vigyáznak rá, mert érzik, hogy ez a legnagyobb kincsük, mániákusan őrzik a legnehezebb, legreménytelenebb helyzetben is, és a vész végeztével mindig akkurátusan ellenőrzik, tudnak-e még vajon szép dolgokra gondolni: hulló levelekre, víz fodrozódására, a fagylalt ízére, egy mesekönyv lapjaira, egy dalra. De egy napon mindenki elbukik, még az ilyen óvatosak is. Hiába őrizgetjük a kincset, mindig jön egy-két igazán nagy vihar az életben, akkora, hogy már semmire sem tudunk vigyázni, csak túl akarjuk élni. És túl is éljük. Amikor aztán vége a viharnak, összeszedjük magunkat, sóhajtunk egyet, és elindulunk hazafelé. Esteledik, megállunk a ház előtt a csendes utcán, egy újszülött csodálkozásával figyeljük a szélben kavargó avart, az elhaladó járókelőket, üresen, fáradtan, semmivel sem törődve. És egyszerre megérezzük, hogy az ifjúság elveszett. Már nem vagyunk könnyűek, már nem véd semmi. Már nem álmodozunk, és már nem látjuk úgy az utcát, ahogyan régen. Mostantól az csak egy utca.

Innentől minden egyszerűbb lesz. Elkezdesz rutinból élni, a helyzetekben sablonokat és kifejlesztett felnőtt mondatokat használsz, kevesebbet idegeskedsz, egy halom dolgot félgőzzel is megoldasz, alig odafigyelve. Kicsit szereppé is válsz, és ahogy szürkébben, olajozottabban beindulnak a dolgaid, elkezd az idő is gyorsulni. És mikor ezt már évek óta csinálod, akkor néha-néha egy csendes estén elkezd valami állatira hiányozni. Saját magad. Ki is voltál pontosan? Kicsit elfelejtetted, nem mentél magad után az élet egyre mélyebb erdejében. Kemény, szürke héjat növesztettél. Olyan emberek, akik hosszú évekig bizalmas jó barátok voltak, mostanra megváltoztak, távoliak és hűvösek lettek. Mintha elfelejtették volna a réges-rég megélt számtalan közös beszélgetést, élményt, kamaszkori bulit, kirándulást, kalandot: hirtelen fakulni kezdtek. Vagy te lettél távoli és hűvös, te kezdtél fakulni?

Szar érzés. Mi, hülye férfiak azt mondjuk ilyenkor: „Nők, igen, ők megteszik ezt velünk néha, és ehhez az ember hozzászokik valamelyest. De hogy egy barát… Ezt nem lehet megemészteni. Árulás.” Hát az a másik, a titkos harcostársunk a gyilkos mindennapok elleni küzdelemben, végül gyengének bizonyult és elbukott? Miben higgyünk akkor? Pedig hülyeség, a férfiak éppúgy elfakulnak, eltávolodnak egymástól. Döntéseket hoznak. Mostantól családapa vagyok. És sokan vannak, akiknek a szívében nemigen fér el egynél több szerep.

De önmagadat szem elől veszíteni még a barátok tünedezésénél is kellemetlenebb. Ez az egyik legrondább dolog, ami történhet velünk, és azért különösen veszélyes, mert többnyire lassan, észrevétlenül történik. Mi az ellenszer?

Szerintem (de hát ki vagyok én? engem mindenki utál) elő kell venni azokat a dolgokat – de gyorsan –, amelyeket a legigazibbnak éreztünk életünkben. Jól meg kell szemlélnünk őket, minden oldalról. És akkor egy szempillantás alatt, saját hajunknál fogva, kirántjuk magunkat a mocsárból. Visszatalálunk önmagunkhoz. Nem kell hozzá semmi falrengető dolog egyébként, le kell ülni gondolkodni. Milyennek láttam a világot 5, 10, 20 éve? Milyen volt 19 évesen a nagyszüleim padlásszobájában lakva western-filmzenéket hallgatni, időmilliomosként saját filmekről, beteljesült szerelmekről (egyformán elérhetetlennek tűnt mindkettő) ábrándozva, kezemben egy csésze teával… Milyen volt 22 évesen a világot gyűlölve száraz, büdös, csodálatos holland szivart szívni – a nagybátyámtól kaptam őket fadobozban – az esőáztatta Duna-korzón bandukolva gyűrött nagykabátban, miközben a fejemben vizsgatételek, kínzó féltékenység, meghatározó moziélmények és az egyetemi büfében hónapokon át folyó haveri beszélgetések kavarogtak… Milyen volt bulira indulni egy lánnyal, akit még nem szerettem, de óriási éjszaka várt ránk, miközben az éjszakai buszra várva titkon egy másik lányról álmodtam, aki már nem szeretett… Milyen volt egy folyó partján, egész napos evezés után, jóleső fáradtsággal telve elnyúlni a halványuló napfényben, és egy nagyszerű regényt olvasni… Milyen volt gyerekkoromban a legtisztább boldogság, amikor egész hétvégén játékkatonáztam az Indiánnal, ittuk a kólát, és izgultunk, mert este repülős amerikai film ment a  tévében… Milyenek voltak a bódult, első hetek, miután megszületett a fiam, március volt, alig mozdultunk ki otthonról, minden leegyszerűsödött, sokat beszélgettünk sokat nevettünk, sokat aggódtunk és keveset aludtunk – de azt óriási élvezettel és mélységes mélyen… Milyen volt reggel felhajtani a kávét a viharos tenger partján, tükörtojást reggelizni Mollyval, felvenni a nehéz bakancsokat és garbókat, aztán az esőkabátokat, és kilépni a szemerkélő esőbe, elindulni a vad, barna, szürke és zöld dombokon át a sziklák felé, keresve azt a másik otthont, amit kamaszkoromban találtam ki magamnak…

Csak le kell ülni, és emlékezni. Segíthet persze egy régi szám vagy film. Egy telefonbeszélgetés valami öreg haverral. Egy cigaretta. Egy jóízű, gonosz mondat, ami kilendít a hétköznapok tejbetök kispolgáriságából. Vagy egy Top Gear epizód. Ha nagyon régen nem nevettem, és egyedül vagyok, vagy félek, ezek mindig segítenek. Nevessetek ki, de eszembe jut tőlük, milyen vagyok. Hogy gyerekes vagyok. Hogy szörnyeteg vagyok. Hogy férfi vagyok. Hogy iszonyatosan gyarló vagyok. Hogy hős vagyok. Hogy barátja vagyok néhány nagyszerű embernek. Hogy gyáva és kényelmes vagyok. Hogy ember vagyok, és néha jogom van feltartani a középső ujjamat az egész világegyetemnek, vigyorogva, eszelős jókedvvel, és nem törődve a következményekkel.

Őrjöngő Farkas