Bányavölgyi Évát a Facebookon „ismertem meg”, a Pszichobanya oldalról, amit lelkesen és fel-felvihogva kezdtem követni. Annyira más volt, mint az általam unt „magazin-pszichológiai” oldalak többsége, és a rövid posztok annyi „aha”-élményt hoztak, hogy megkerestem: nem akar egy interjút adni a Bezzeganyának? A felvetett témák sokfélék: szó esik arról, miért legközelebbi szeretteinket nyüstöljük leginkább, lehet-e jól öregedni, miért érdemes folyamatosan újradefiniálni magunkat, mi a kockázata annak, ha valaki 100%-os anya évekig, mitől vergődünk évekig méltatlan kapcsolatokban, és mire jó a pillangóölelés – amihez még egy másik ember sem kell.
Karrierváltás ötvenévesen és önmagunk újradefiniálása
Bányavölgyi Éva nem pszichológusként kezdte. Ötvenes éveiben vált pszichológussá, bár korábbi tanulmányainak is elég sok köze van a lélekápolásoz – tanító, vállalati személyügyes, vagyis HR-es, valamint coach végzettséggel is rendelkezik. A pszichológusi eszköztárba pedig ezek nagyszerűen beilleszthetőek, így szívesebben hívja magát pszichológiai fókuszú tanácsadónak, aki az épp legjobban működő, épp odaillő eszközöket használja a folyamatokban. Pszichológusként egyik fő témája a sikeres öregedés, így mély meggyőződéssel vallja: az idősödéssel ne időskorban kezdjünk foglalkozni, már csak azért sem, mert a folyamat nagyjából harmincas éveinktől kezdődik, halálunkig tart, és a 70-es, 80-as, esetleg 90-es éveink minőségét bizony negyvenes-ötvenes éveinkben alapozzuk meg.
Saját példája is bizonyítja, hogy önmagunk újradefiniálása időről időre szükséges, amennyiben jól szeretnénk érezni magunkat a bőrünkben, és nem korábbi szerepeink vagy igényeink szerint próbálunk továbbélni azt, amiben már nem vagyunk elégedettek, vagy megpróbálunk valamiféle külső elvárás szerint létezni, korlátozni a lehetőségeinket.
A segítő szakmában pedig nagyon is jól jöhet az élettapasztalat, a különféle emberek, helyzetek, megoldások megélése, a tankönyvízű, vagy mindenkire egyformán erőltetett „módszertanok” helyett, amelyek épp egyéni sokszínűségünket nem veszik figyelembe. Valamint a humorérzék – ami sokszor oldja a súlyos pillanatokat, vagy felvillant egy másik nézőpontot, ahonnét jobban érthető valami.
„Ha valakinek mázlija van, megöregszik” – de előbb még átmegyünk több fontos szakaszon, például ahogy felnőnek a gyerekeink
Azt vettem észre, hogy a többség, akinek a legkisebb gyereke is eléri a kb. 12 éves kort (és a gyerek nem szorul speciális gondozásra), azzal hirtelen mintha kicsit megállna az addig évekig folyamatosan hajtott gyereknevelési mókuskerék. Ilyenkor a szülő döbbenten körülnéz: mennyi minden megváltozott! Mennyi minden vár felfedezésre! De kik ezek itt körülöttem? És főleg, ki is vagyok én? ez túlzásnak tűnik, vagy tényleg ilyen ez?
Bizony, ez pont így van. Hasonlót tapasztalnak azok, akiknek kirepülnek a gyerekei, elköltöznek, és mi hirtelen ott maradunk, kiesve a szerepből, ami eddig meghatározta a napjaink legnagyobb részét. Ha még mellettünk van a párunk, a gyerekeink apja, akkor sokszor újra fel kell fedezni, van-e még közünk egymáshoz. Lehet, tökéletesen működtetjük a napi gépezetet, de az már nem olyan biztos, hogy másról is tudunk beszélni, a hétköznapi rutinon kívül eső tevékenységeket együtt csinálni. Vagy van-e kedvünk…
A gyerekes lét egy ideig szinte teljesen kitölti az életünket – főleg, ha hagyjuk. Kisgyerekes szülő, nagyobb gyerekes szülő – aztán elfogy a szerep, mi marad alatta? Szerintem szükséges a szerepeinket tudatosan kezelni. Ez esetben például úgy fogalmaznék, mindig szerencsésebb egy kis lukat hagyni a külvilág felé. Tanulni valamit. Időről időre összejárni a kollégákkal, barátokkal, vagy kis projektet vállalni. Bármi, ami a szülői létezésen kívül esik.
Mostanában mintha korszellem és elvárás lenne (főleg egy bizonyos anyagi szinten felül – a szerk.) hogy valaki éveken át 100+% anya legyen. Különleges ételek, különórák, foglalkoztatás, fejlesztés. Kitöltjük a gyerek minden percét, kitöltjük a minden saját percünket vele. A Bezzeganyán mennyire jelenik meg ez, illetve te szülőként ezt egyébként mennyire tapasztaltad meg?
-A Bezzegen is megjelent a túlféltő-túlgondozó szülőtípus, mégis érdekesebbnek találtam, amit a saját fiamtól hallottam. Hogy sok gyereknek mintha teher volna a folytonos szülői figyelem, és mintha egymást hergelnék néha bizonyos problémákba, amiket felnagyít, hogy a szülő állandóan a gyerek legapróbb rezdüléseire is reagál. Hogy mindent „kezelni” és megoldani akar, és mindenben valami különlegeset akar nyújtani. Szerinte néha bizonyos viselkedésbeli, sőt testi tünetek gyökere is ez lehet….ezen elgondolkodtam, amikor egy tizennégy éves gyerek így látja.
- A fiad szerintem elég jól látja! Én is úgy látom, hogy nem kellene mereven elválasztani a testet és a lelket, hanem bizony ezek nagyon is hatnak egymásra. A 21. század betegsége emellett a túlingerlés: nem tudjuk pontosan, a mobil és a digitális eszközök valójában hogyan hatnak a fejlődő idegrendszerre, de valószínűleg nem tesznek jót, főleg igen kicsi korban. Mi biológiai lények vagyunk, bármennyire tagadjuk, szükség van pihenésre, regenerálódásra, az idegrendszer „békén hagyására”. A gyerekekre ráadásul nagyon erősen hat, hogy a környezetükben lévő felnőttek hogy vannak – Vekerdyvel és társaival együtt én is azt vallom, a gyerek elsősorban tünethordozó, gyógyítani sok esetben a felnőtteket kell.
„A tested mindig jelez – legyünk jóban az érzelmeinkkel”
A Pszichobanyán is megjelent sokszor az érzelmeink kezelése, mint téma. Kiborulunk, szorongunk, tombolunk, a kisgyerek is szorong vagy hisztizik, esetleg agresszív, kezelhetetlen, nem lehet vele kommunikálni, goromba, elutasító. Miről beszélünk, amikor „érzelemszabályozásról” beszélünk? Az érzelmeink megjelenését aligha tudjuk szabályozni – nem tudunk parancsra se szeretni, se utálni, se jókedvűnek, se mérgesnek lenni. Akkor mi az az érzelemszabályozás?
Az, hogy mennyire vagyunk urai valamilyen érzelem megjelenésekor magunknak, mennyire hagyjuk, hogy elárasszanak bennünket az érzések. Az érzelem egy testi érzet, visszautalnék arra, hogy biológiai lények vagyunk, bonyolult aggyal és viselkedésrendszerrel. Először is, tudatosítanunk kell: mi az, amit érzek? Harag? Elkeseredés? Félelem? Szorongás?
Az érzelmeinket magukat nem szabályozzuk, arra viszont már tudatosan adhatunk válaszokat, hogy vajon miért jelentek meg bennünk és mit kezdünk velük.
Például megtanulunk olyan egyszerű, mindenki által használható módszereket, amiktől megnyugodhatunk, és nem borulunk ki teljesen. Úgy kezdjük, hogy veszünk egy mély levegőt és szépen lassan, hosszan kifújjuk …vagy akár csak megfigyeljük a légzésünket, s azán vesszük át a tudatos irányítást felette.
Hmm, ezt már egy jó ideje ismerem – nem épp pszichológustól, de hasonlót tanultam meg két éve, többek közt épp az érzelmeink viharai, vagy a kezelhetetlenül cikázó gondolatok lecsendesítésére. Kíváncsi lennék a te változatodra, illetve azt nem tudom, gyerekek esetében ez hogy működhet?
Gyerekek esetében is működik. Itt van például a pillangóölelés – ehhez még egy másik ember sem kell, ha mondjuk egy kisgyerek nem veszi épp jól a testi közeledést, vagy nem vagyunk vele olyan viszonyban. Rendkívül egyszerű: a karjaidat magad előtt keresztezve a jobb kezed a bal válladon pihen, a bal kezed a jobb válladon. Mintha egy kis pillangó ölelne – ez, együtt egy nyugodtabb lélegzéssel egy kisgyereket is megnyugtathat. A mozdulat (esetleg helyettesíthető combunk finom ütögetésével is) szinkronizálja a két agyféltekénket, és a paraszimpatikus, megnyugvásért felelős idegrendszerünket aktiválja.
A lélegzés kezdődhet egyszerű, tudatos légzésfigyeléssel, amely önmagában lecsendesíti valamennyire az elménket. Folytathatjuk azzal, hogy belégzésünket tudatosan elmélyítjük, majd hosszú, mély kilégzéssel folytatjuk, fizikai formát adva annak, ahogy a nehéz érzések, gondolatok távozhatnak.
„A gyerek tényleg tünethordozó”
Az alap szerintem ott kezdődik, hogy ahhoz, hogy a gyerek jól legyen, neked kell jól lenned. Nyugodt szülő mellett (többnyire, hangsúlyozom!!) nyugodt a gyerek, és boldog gyerek csak boldog anya mellett lesz. A kamaszok különösen élesen tudják valaki más bajának tüneteit mutatni – az iskolapszichológusok nagyon sokat tudnának arról mesélni, hogy bár a gyerek mutat látványos tüneteket, a leggyakrabban nem vele van az igazi baj, nem ő a bajok eredete, és ha pszichológiai támogatásról beszélünk, sajnos általában az hajlandó a legkevésbé részt venni, aki a probléma igazi gócpontja – gyakran valamelyik szülő.
Általános probléma, hogy nem bánunk szépen egymással…
És magunkkal sem. Sok problémára generációkon át nem tudtunk jobb választ adni, mint például a kulturális mintává váló alkoholizmust. Az alkohol valóban szorongásoldó szer, csak kicsit sok a mellékhatása, a gyerekek különösen megszenvedik. Felnőttkorban pedig sokszor nincs más a kezünkben, minthogy visszamutogatunk: „mert a szüleim ittak”. Hajdani munkaerőpiaci mentorként sokat dolgoztam olyan ügyfelekkel, akik az alacsony iskolázottsággal, rossz anyagi háttérrel, rossz családi mintákkal rendelkezők közül kerültek ki. Ott előállhattak olyan élethelyzetek, amikor nem igazán lehet valódi megoldást adni – legfeljebb, ha teljesen kiemeled az illetőt a közegéből, hogy valamiféle komplex fejlesztés és támogatás után igyekezzen megküzdeni az élet kihívásaival. De ez kevéssé életszerű…
Az interjú folytatódik, a második részt pár nap múlva olvashatjátok!
Vakmacska
