2010. november 30: Pozitív lett a terhességi tesztem.
2010. december 07: Az orvos is alátámasztja a terhességet.
2010. december 21: Az első szívhang-hallgatás.
2010. december 25: Megtörténik a nagy bejelentés a szülőknek a családi karácsonyon, határtalan öröm és boldogság.
2011. január 21: Betöltöm a 12. hetet, vígan dolgozom kint Németországban, szerencsére semmilyen rosszullét nem környékezett meg egészen idáig. Néha már-már csodálkozom, hogy hogyan lehet ekkora szerencsém ezzel a terhességgel az elejétől kezdve. Szinte az első gondolatra megfogant, egyszer nem volt még csak hányingerem sem, nem kínoz gyomorégés, nem fáj semmi, csak élek és vigyorgok.
2011. február 09: Újra itthon Németországból. Szerencsére munka van ezerrel, új projektek, kihívások, nagy célok. Közben rengeteg kávézás és kajálás a barátnőkkel, itthon férj átvette a porszívózást, sőt még Szofi, a kutya füle is csak kéthetente gyullad be, nem hetente. Ha nem utálnám ezt a színt, azt mondanám minden rózsaszín, de legyen inkább kék vagy napsárga.
Épp nagybevásárlást tartok délelőtt az egyik kék-sárga hiperben, állok a kilométeres sorban és mérgelődök, hogy hogyan érhet rá délelőtt is ennyi ember vásárolgatni. Hát ebben a városban télen senki nem dolgozik? Telefon csörög, táskából kikutat. Jéé, anya az! Hát már ő sem dolgozik???
- Szia, Anya! Mi újság?
- Szia, Kicsim! Baj van… - csend.
- Ne ijesztgess, anya. Mi történt?
- Most hívtak apád munkahelyéről, vért hányt bent. Sokat. Bevitték a háziorvoshoz, aki mentőt hívott azonnal. Most megyek be én is a kórházba. – Csend.
A kezeim valahogy közben automatikusan pakolják a kosár tartalmát a szalagra. Érzem, hogy sírnom kell, de még nem lehet. Csak a kocsiban van zsebkendő. Még egy ember van előttem. Fizetek. Megköszönöm. Bepakolok, hazaérek, leteszem a szatyrokat és a konyhapulton eltörik a mécses. Ráütök a pultra, fáj, Szofi is megijed, leguggolok hozzá, átölelem, zokogok. Érzi, hogy baj van, nyugodtan ül velem, a végén lenyalja a könnyeim.
Délután a telefon újra csörög végre. Anya az:
- Szia! Na, mit mondanak?
- Hát… Valószínűleg gyomorfekélye van, ami már vérzik. Meg kell műteni, de először próbálják elállítani a vérzést. Nincs jól, még több alvadt vért hányt. Most várunk.
- De a műtéttel megoldhatják? Mit mondtak?
- Lehet, hogy kell kivenni a gyomrából. Nem tudom Kicsim. Próbálj megnyugodni. Hívlak, ha megtudok valamit.
- Jó, de hívj mindenképp, ha későn akkor is.
Másnap reggel:
- Anya! Na, mi volt? Megműtötték?
- Igen, de késő éjjel, én is csak most tudtam meg a részleteket.
- És???
- 6 órán keresztül műtötték. Végül is nem vettek el a gyomrából, de a vastagbelét ki kellett tenni oldalra. – kicsit megnyugszom.
- Az azért nem olyan rossz, ugye? A vastagbél a régi két daganat miatt elméletileg várható volt, ha még egyszer történik valami. De a gyomra akkor megmaradt és ez jó hír nem?
- Nem teljesen… A gyomrához nem tudtak hozzányúlni, mert nem fekélye van, hanem egy akkora daganata, ami sajnos műthetetlen.
Idő megáll, zokogok. Férj próbál vigasztalni. Muszáj erősnek lennem. Mindig is az voltam. Nem hagyhatom el magam. Mindjárt 16 hetes a „lakónk”. Miatta küzdenem kell. Nehezen, de megnyugszom. Megpróbálom elfogadni az elfogadhatatlan és feldolgozni a feldolgozhatatlant. Hétvégén hazamegyünk látogatni, a vártnál jobban néz ki. Jókedvű, beszélgetünk, de hamar elfárad. Ő nem tudja a teljes igazságot. Csak örül, hogy a gyomrából, amit úgy szeret, nem kellett elvenni. A visszafelé vezető úton azon gondolkodom, láthatom-e még vajon, és mi lesz most, mit kell tennünk, mit hogy kell intézni. Az agyam átkapcsolt egy „gondolkodj praktikusan” üzemmódra, mert „most neked észnél kell maradni”.
Eltelik néhány hét, hazaengedik, de közben visszakerül pár napra, mert nincs jól. Újra hazaengedik. Egy hónap alatt 30 kilót fogy, viszont a kedve jó, reménykedik, panaszkodik, már morgolódik is, és várja nagyon az új híreket az ő első unokájáról.
2011. március 25: Minden időközben elvégzett vizsgálat eredménye megérkezik. Időpont az onkológusnál. Este anya hív:
- Na, mi volt?
- Hát tovább nem lehetett titkolni, az onkológus elmondta apádnak, hogy mi a helyzet.
- És? Hogy fogadta?
- Őszintén, mint akit ott helyben leforráznak. Láttam rajta, hogy végigfut benne a 10 évvel ezelőtti tortúra. De úgy tűnik, annyira mégsem tört össze, mint akkor. Látni akarja az unokáját, és az orvos is finoman fogalmazott azt mondta, mindent, ami orvosilag lehetséges ők megtesznek, jövő héten megyünk Pestre a kemoterápiai centrumba.
- És te is beszéltél külön az onkológussal? Neked mit mondott? Mondott időt?
- Beszéltem. Azt mondta, nem akarja szépíteni:
„Az Ön férje, asszonyom, végstádiumban van. Nem vagyok Isten, de maximum hat hónapja van hátra.”
Leteszem a telefont és csak három szó cseng a fülemben folyamatosan: végstádium és hat hónap. Dühös vagyok. Végtelenül. És a tehetetlenségtől szinte felrobbanok. Elkezdek pityeregni, de „lakó” rúg kettőt. Megsimogatom. Beveszek egy magnéziumot.
AUGUSZTUS 08. Ez a kiírt dátum. Realista vagyok, és nem nagyon hiszek fölső erőkben, de most bármelyik Istenhez elmondanék száz „Miatyánkot” csak engedjék meg, hogy megláthassa az unokáját az apukám.
Még csak 55 éves. Én 24 vagyok, és ha ő elmegy, az egyetlen élő vérrokonom az anyukám marad. És persze „lakó”. Aki most már tudjuk, fiú lesz… talán nem véletlenül.
Ha új élet születik, mindenképp itt kell, hogy hagyjon valaki bennünket???
Mokus0501
