Ha a szépséges (áááá) emlékezetű 1985-ben az esik ki a számon, hogy lesz majd egy olyan év, amit úgy hívnak hogy 2012, és akkor lesz az Óbudai-szigeten egy esemény, ahol ugyanott, ugyanaznap fellép a Menyhárt Jenő a betiltott URH-ból, az épp hogy eltűrt Beatrice, meg a hülyére támogatott Neoton Família, akkor a körülöttem állók nyilván azt reagálták volna, hogy ejha, azt azért nem gondolták volna, hogy az elitgimnáziumok jókislányai is szipuznak, mert józanul ekkora baromság nem eshet ki a viszonyokat kicsit is ismerő egyén száján.

Na és eljött az 1985-ben iszonyat futurisztikusnak hangzó 2012, mostanra van két gyerekem, akkori imádott sztárjaink nagy része megőszült, pocakot eresztett, de a többség zenél még, oszt megcsinálták ezt a Magyar Dal Napját, olyan összeállításban, amit csak tripla rendőri biztosítással lehetett volna a nyolcvanas években elképzelni, mert ha a Hivatal nem tiltja be a rázósabb produkciókat, akkor az eltérő zenekarok közönsége verte volna péppé az ellentábor épp arra csámborgó tagjait. De most már utolértük a fejlett Nyugatot, vannak szép nagy békés zenei fesztiváljaink, a tömegverekedést meg meghagyjuk a politika vagy a foci részére.

1985-ben még az is elég futurisztikusnak hangzott volna, hogy a srác, aki egy osztállyal jár felettem, egyszercsak egyesegyedül elviszi a Sziget nulladik napját a messzi 2012-ben. Igaz, hogy oszlopos tagja a suli énekkarának és valami saját zenekart is gründolt, de mégiscsak a közgázra jelentkezett, kitűnő tanulóként már hogy a túróba akarna zenész lenni. Aztán elvégezte a közgázt hogy utána elegánsan letojja az egészet, mert mégiscsak jobban hangzik, hogy ő „az” Ákos.

A Sziget is velünk öregszik, hol van már a „diáksziget”, az akkori diákok megházasodtak, gyereket meg jelzálogkölcsönt cipelnek a nyakukban, a sátras ottalvós jegyek többségét  ma külföldi fiatalok veszik, de a mostani kamaszok is kisurrannak legalább egy-egy napra. Mi meg, ha le akarjuk dobni egy estére a szigorú, felelősségteljes szülő arcát (hogy hajnali kettőkor már ismét a kisded alvó pofiját nézzük áhítatosan), kilopózunk és visszafiatalodunk az ismert vagy tökismeretlen zenék hatására. Márpedig lesz mindkettőből - ki nem ismeri a Világzenei színpadon vasárnap este fellépő Goran Bregovicot, vagy a csütörtökön a Pop-Rock színpadon előadó Tankcsapdát, a jövőre 25 éves Csík zenekart, ellenben ki hallott a szombaton az A38 színpadon zenélő, fura nevű Kakkmaddafakka zenekarról (én sajna nem), vagy ki tudja, milyen stílus rejtőzik az amerikai „minisztérium” (Ministry) nevű csapat mögött, akik szerdán és szintén az A38 színpadon lépnek majd föl?

Aki kivetődik a Szigetre, vagy a gyereke készül oda, ki ne hagyja a civilrészt, én minden évben igyekszem körbejárni. Idén sajna nem látom a programban a kerekes székes táncosokat, pedig nem mindennapi élményt kaptam tőlük tavaly, lesz viszont kint számos állatotthon és zöld alapítvány, lehet közelről ismerkedni az indiai és a moldvai kultúrával. Az állami szervezetek közül a Gazdasági Versenyhivatal, a Magyar Nemzeti Bank, a Vidékfejlesztési Minisztérium, illetve a fogyasztóvédelmi hivatal akar szóba állni a szigetelő fiatalokkal – az az érzésem, inkább a magyarokkal, nem pedig például azzal a holland párossal, aki most issza épp a nyolcadik sörét és egyelőre fütyül a kartellező magyar cégekre.

Idén is tutihelynek ígérkezik a Roma Sátor, ahol tavaly igazi bulihangulat volt bármikor estem be oda, idén minden este hétkor Snétberger Ferenc gitárművész ifjú ösztöndíjas tanítványai mutatkoznak majd ott be. De persze lesz majd Besh o Drom meg Parno Graszt is, meg a Barons of Tang, utóbbi egyenesen Ausztráliából.

Ha pedig valaki épp nem páros, és megtalálja a Hungarikum falut (nekem tavaly nem sikerült), ott erdélyi, felvidéki, drávamenti, szigetközi, zoborközi párosítókra rophatja, tánctanítással egybekötve. A Hungarikum faluban hungarikumként a naptárat is fejreállítják: minden este kilenckor, augusztus 8. és 12 közt „szentivánéj” lesz, tűzugrással. Ha pedig sikerrel átugrottuk, bámulhatjuk a fejünk fölött világító lampionokat, csak meg ne botoljunk közbe’ egy kiálló fagyökérbe vagy egy orvul rejtőzködő sátormadzagba. Tudom, válság, meg tömeg, meg munka meg ódzkodás meg spórolás meg minden, de ugyanakkor zene, tánc, akrobaták, bűvészek, színészek, múzeumi negyed (döbbenetesen ígéretes listával, de odajut-e a nép a sok egyéb program közt?), utcaszínházak és utcazenészek (az indiai társulatot a gyerekem évek múlva is emlegette), szóval tudom, nem teheti mindenki, de aki teheti, húzza ki egy estére legalább a fejét abból, amiben épp van, és nézzen meg valami olyat, amiről maga se gondolta volna, hogy megnézi. Lehet azt fogja párás szemmel emlegetni majd a szociális otthon második emeletén is.

 

Vakmacska