A Bezzeganya aktív olvasójaként, de annál csendesebb résztvevőjeként most én is rászántam magam arra, hogy megosszam veletek lelki vívódásaimat és magammal folytatott harcomat a gyermeknevelés kevésbé rózsaszín oldaláról.
Hogy hogyan válhat belőle egy nem elkényeztetett, segítőkész, alkalmazkodó mégis önálló, erős akarattal bíró; az élet minden területén helytálló mások által elfogadott, tisztelt, és szeretett csodás személyiség. Rá kellett jönnöm, hogy az általam elképzelt ideának csak egy dolog áll az útjába, mégpedig az én extra dacos hároméves lányom. Nap mint nap csatázom vele, az elveimmel és az elképzeléseimmel a gyereknevelést illetően.
A legcsodálatosabb dolog az életemben a lányom, és az, hogy édesanya vagyok. Azonban soha nem gondoltam volna, hogy ez a feladat ennyi próbatétel elé állítja az embert. Az ember megismeri a határait, és időnként egy olyan oldalát, amit a pokolba száműzne, amiről el sem hiszi, hogy ez ő saját maga.
Amit rólam, az anyukáról tudni kell: egyke gyerekként nőttem fel. Édesanyám a legjobb anya, barátnő, példakép számomra. Édesapám gyerekkoromban egy alkoholista, agresszív ember volt. 10 éve tiszta, azonban egy emberi roncs. Lebénult és szellemileg egy kisgyerek szintjén áll. Azóta jó a kapcsolatunk. Nem szánalomból, hanem mint embert és mint édesapámat szeretem. Egy hónapja tudjuk, hogy rákos, ami a mindennapjaimra nagyon rányomja a bélyegét.
Gyerekkoromban édesanyám szép szóval nevelt (talán ha vagy kétszer emelt rám kezet, de ez ennyiben ki is merült) édesapám keze többször eljárt, de inkább a nézésével, és harsányságával fenyített.
Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy egy tisztelettudó, dolgos, becsületes felnőtt lett belőlem. Nyilván tele vagyok hibákkal, de azok nem a nevelésemből adódnak. Egykeségemnek köszönhetően legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy nem tudok osztozkodni, az önös érdekeim mindig előrébb valóak, valamint borzasztó lobbanékony természettel áldott meg a jó Isten.
Amit a férjemről, az apukáról tudni kell:
A szülei fantasztikus munkát végeztek a nevelését illetően, bár számomra nem épp elfogadható normákkal érték ezt el. Nem ütlegelték, de az még egy egészen más világ volt, mint amiben én felnőttem. Minden 40-es éveiben járó tudja, hogy miről beszélek. Ott még megvolt az a vasszigorral elért és magával az emberrel született szülői tisztelet (én 27 évesen már nem ismertem a mogyorófa vesszőt és szíjat).
A férjem a legönzetlenebb, legsegítőkészebb, legdolgosabb, legcsaládcentrikusabb ember, akit ismerek. Szuper férfi.
Amit a lányunkról tudni kell:
A legédesebb, legcserfesebb, legszerethetőbb kislány (számunkra – mint mindenkinek a sajátja). A legek legje! Nevelését illetően végig nyeregben éreztem magam, mígnem el nem érkezett a 2,5 éves kor, valamint a bölcsődébe való járás. Addig az időig mindent szép szóval, komolyabb helyzetben hangfelemeléssel lerendeztem.
De most… ELSZABADULT A POKOL!!!
Vannak jobb napok, de van olyan, amikor azt mondom, hogy ezt a napot bárcsak kitörölhetnénk az életünkből. llyenkor minden általam kért dolognak az ellenkezőjét csinálja. Milliószor elmondom, hogy nem szabad, milliószor megcsinálja. Ha megbolondulok, akkor sem fogad szót, ha olyan napja van.
Egy pár szösszenet a mai napból:
Jelenleg épp meztelenül rohangál (ma már sokadszor), visít, dübörög, kopácsol, asztalon áll, ablakot nyitogat, szánt szándékkal leissza magát (hogy új felsőt kapjon), vécépapír tekercset teljesen letekeri és még sorolhatnám... az egész nap egy nagy kiabálás!
És ilyenkor... ilyenkor dobom az elveim. Ilyenkor győz a lobbanékony természetem, és bizony eljár a kezem a fenekére, vagy épp a kis kezére. És igen... ezt az énemet kívánom a pokolra. Nem kap nagyot, még csak sírni sem szokott... a lelkemnek sokkal nagyobb a pofon. Ilyenkor lepereg előttem a félelem, amikor apu lendítette a kezét, amikor a szavai fájtak. Én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy a lányom is ezt érezze. Nem akarom, hogy az a kis csoda, akiért az életem és mindenem odaadnám, ha csak egy pillanat erejéig is, de féljen tőlem, és ne bízzon bennem.
Egy pici kézre csapás is annyira rányomja a bélyegét a napjaimra, hogy borzasztó gondolataim támadnak. Hogy minek is vállaltam én gyereket, ha nem tudom kezelni a helyzetet.
De kérdem én: akkor hogyan? Hogyan neveljen az ember, ha már a szép szó nem használ? Mi ilyenkor a megoldás? Hogyan érjük el, hogy szófogadó, felnőtt kérését, szavát tisztelő kisgyermeket neveljünk? Hogyan szálljunk szembe önmagunkkal, a határainkkal? Hogyan legyek jobb és türelmesebb édesanyja annak, akit a világon a legjobban szeretek? Hogyan beszéljem meg ezt a lelkemmel? Hogy én nem bántalmazom a gyermekem, hanem egyszerűen csak nevelő célzattal legyintek egyet? Kire hallgasson az amúgy is megzavarodott, megfáradt anyuka? Aki fizikai fegyelmezésre biztatja, vagy aki mélységesen elítéli még a csúnya nézésért is?
Én ma megtaláltam a választ.
A poszt ihletője egy ismételt pokoli nap, amit ismét semmissé nyilvánítanék. Ismét süllyedek a szégyenemben és akaratgyengeségemben, és igen... ma ismét eljárt a kezem a fenekére. De ma valamit tanultam, és a mai napot mégsem akarom törölni.
Én a kislányom anyukája vagyok, akinek kutyakötelessége az ő „bolondos” periódusait is elviselni, tűrni és odaadással, a lehető legnagyobb türelemmel fordulni felé. Ma én kaptam a nagyobb pofont.
A fenékre csapás után egy ölelést a kaptam, és ezt a mondatot: „Ne haragudj Anyuci, nagyon szeretlek.”
Gracialle
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
