Az én történetem sem hétköznapi, mint szerintem egyik anyukáé sem. 2019. május 25-én egy vetélést követően lett pozitív a terhességi teszt. 2020.01.27-én megszületett a legnagyobb öröm az életünkben, Milla. A történet szempontjából fontos lesz. Az én fogadott orvosom az első találkozáskor közölte a tarifát, nem is lepődtem meg, hisz sógornőm is nála szülte természetes úton mind a két gyerekét, kendőzetlenül közölte, hogy mennyi egy átlagos szülés, és mennyi, ha esetleg császárra kerül a sor, illetve minden konzultáció ennek az összegnek a 10 százaléka, Mondta, hogy ebben nincs semmi szégyellnivaló, ő rám szánja az idejét és ezzel honoráljam.
Ő a természetes szülést részesíti előnyben, ekkor azért feltettem a kérdést, hogy ő hogyan viszonyul a másik opcióhoz. Teljesen nyugodtan mondta, hogy neki nyilván az lenne a könnyebb, mert 25-30 perc alatt végezne és mehetne tovább, de jobb a gyereknek, ha természetes úton születik. Én a természetes úton való szülés tarifájának a 10 százalékával honoráltam a rám fordított idejét, hiszen magánrendelését is a kórház épületében végezte délutánonként.
Minden ultrahangra, vérvételre, belgyógyászhoz, magánrendelésre jártam egy másik magánintézménybe. Így azokkal a leletekkel kellett keresnem őt. Különösebben nem kellett nagyobb figyelmet fordítania rám. 10-15 percnél sosem voltam nála többet, hiszen kész leleteket vittem. Probléma nem volt a terhességemmel, viszont a hetedik hónapban jártam, mikor kiderült, hogy édesapám ismét beteg. Daganatos volt, egyszer már legyőzte (az unokahúgom születésekor, első unoka a családban), másodjára már sajnos nem sikerült. Kb. három hét leforgása alatt meghalt.
A sógornőm is terhes volt, november 14-én megszületett az unokaöcsém, Márton, kaptunk engedélyt apa kezelőorvosától, hogy szombaton kiszaladjunk a kórházból, hogy meglátogathassa Marcit. Hatalmas öröm volt, talán akkor volt utoljára együtt a család. De nem volt felhőtlen az öröm, nagy fájdalmai voltak. A kislányuk Gréta, akkor még nem volt kétéves, de a kis orvosi táskájával meggyógyította papát. Az utolsó hetet otthon töltötte, négy háznyira lakunk tőlük, egész nap ott csüngtem, hogy tartsam benne a lelket, bár ő nem tudta, mennyire komoly a baj.
Pénteken már nagyon rosszul volt, fel sem kelt, néha-néha felnézett próbálta volna mondani szegény, de már nem tudta. Hazaszaladtam valamiért, hívott anyukám, hogy meghalt, a férjem abban a pillanatban ért haza a munkából. Egy világ omlott össze bennem. Annyira várta Millát, hogy mi közel lakunk, és majd milyen jó lesz, viheti magával össze vissza, sajnos nem így lett. Már eltelt fél év, de egyszerűen nem tudom felfogni, miért kellett így történnie, nagyon jó ember volt.
Egy átlagos ctg-re voltam hívva csütörtöki nap, ott a nővér gúnyosan megjegyezte „úgy látom, éjszakás volt a gyerek, most pihen”, ezért a fogadott orvosom úgy döntött szombati nap találkozzunk a biztonság kedvéért, mert az aznapi ultrahangon kevesebb volt a magzatvíz az átlagosnál. Nem is volt ezzel gond, ekkor pont a 38. hétben voltam. Majd eljött a szombat.
A gyerek most sem érzett késztetést arra, hogy ficánkoljon, ismét ultrahang, majd közölte az orvos, hogy bent kell maradnom megfigyelésen, felvettek minden adatot, nagyon kedves volt az asszisztens, ekkor felkísért a szülőszobára, ahol egy jó ideig figyelték a baba mozgását, mondanom sem kell, nem volt kellemes élmény első gyerek születése előtt átélni az ott történteket, főleg úgy, hogy egyébként is nagyon féltem az egésztől. Éjszakára bent is tartottak.
Vasárnap úgy döntött a doktor úr, hogy hazamehetek, pihenjek, de papíron még bent vagyok, szóval, ha bármi gond adódik, akkor nem hívhatok mentőt, a férjem hozzon. Ettől kicsit megijedtem, de sokan voltak az osztályon, így mentem. Hétfő reggel a vizit előtt kellett visszaérnem, amivel nem volt gond, majd újabb vizsgálatok sora...
8-9 óra közt megérkezett az orvosom és közölte, hogy itt bizony már ma szülni fogunk. Ekkor nagyon megijedtem, de doktor úr nagyon rendes volt és mondta, csak akkor kezdjek el „pánikolni”, ha rajta is látom bármi jelét ennek. (Nyilván abban a helyzetben nem nyugtatott meg ezzel). Hívtam édesanyámat, hogy ma szülni fogok. Nem volt szabad a „privát” szoba, így várnom kellett , addig a 8 ágyas szobában vártam, hogy történjen valami.
Egy 18-20 év körüli nő kilenc perc alatt „kitolta” a gyereket, akkor úgy gondoltam, ez nekem is menni fog. Délután két óra körül kerültem a végleges helyemre, ahová már anya is bejöhetett. Az első szülésznő, akihez kerültem egy idősebb mogorva befásult nő volt, aki persze közölte, hogy ez még semmi, nyilván abban a helyzetben nekem az volt a nagy fájdalom.
Folyamatosan figyelték a gyereket, hogy minden rendben van-e, majd burkot repesztettek és vártunk. Elég alacsony a fájdalomtűrő képességem, már akkor +nagy” fájdalmaim voltak, de a végéhez képest az semmi volt. Kb. 3 óra körül megjött az anesztes orvos és megkaptam az epidurális érzéstelenítést, amit egy tanuló adott be, de tényleg nem fájt, ügyes volt. Egy óra hosszáig jól éreztem magam a bőrömben, majd jött a fájdalmas valóság.
Sajnos nem tágultam az oxitocin ellenére sem. Később, mikor már megint nagyon nem bírtam, kaptam egy fél adag érzéstelenítőt. Akkor kb. 30 percig megint jó volt. Mindig édesapámat emlegettük, hogy odafentről vigyáz ránk. A műszakváltás után egy nagyon kedves szülésznőt kaptam. Majd 6 óra körül megpróbáltak megszüleszteni, de persze nem voltam kitágulva. Akkor már nem is kaptam érzéstelenítést, hiába kértem. Nagy fajdalmaim voltak (mint ilyenkor mindenkinek).
Nyolc órakor ismét próbálkoztunk a szüléssel, de semmi, mondta is a szülésznő, hogy nem látja értelmét, hisz olyan mintha „falba vernénk a gyerek fejét”. Majd mikor már a pánik eluralkodott rajtam, közöltem az orvossal, mondjon egy összeget, kifizetem, csak essünk túl rajta, mert nem bírom. Kb. 5 perc sem telt el, mikor jött egy másik orvossal, aki azért még megpróbált megszüleszteni, és az orvosom is bepróbálkozott, persze sikertelenül, és már kaptam is az epidurált és vittek a műtőbe. Ahol az anesztes orvos végig a fejem mellett ült és nyugtatott, remegtem, mint a kocsonya, és ő fogta a lekötözött kezemet, és mondta, mi történik.
Semmit nem éreztem, és nem győztem hálásnak lenni neki mindenért. Mint kiderült, ő a háziorvosom férje. 21:24 perckor emelték ki a kislányomat. A mai napig nem értem, miért kellett ennyit várni, mikor előre le volt tisztázva minden, gondolok itt az anyagi vonzatára. Vagy csak a varázsszóra várt a fogadott doktor?
A gyereket pár másodpercre láttam, a férjem és anya töltötték az aranyórát, ami fél óra volt kb. A férjemre nagyon büszke vagyok, mert nem bírja az ilyen jellegű helyeket, itt viszont helytállt. Aznap én már nem láttam a lányomat. Levittek az őrzőbe, ahol próbáltam pihenni, de elég forgalmas volt, így nem tudtam, majd jött az orvos és megdicsért, milyen ügyes és türelmes voltam. Nem tudom, ő kinek a szülésénél volt, mert ez egyik sem volt igaz rám.
Hajnalban kerültem fel szobára, ahol egy-két órát pihentem, és már hozták is a gyönyörű gyerekemet. A doktor úr minden nap rám nézett, és persze az illetményt is megkapta. A bent töltött idő számomra pokol volt, és itt nem a fájdalomra gondolok. Azzal semmi különösebb problémám nem volt, két nap után már teljesen jól éreztem magam, nem mondom, hogy minden a régi volt, és mintha meg sem történt volna, de nem okozott gondot felkelni járkálni, mint más anyukáknak, akik velem egy napon szültek császárral.
Egy elég kiszolgáltatott helyzetben a csecsemős nővérek flegmasága és lekezelő stílusa feltette az i-re a pontot. Ha nem csúszott a boríték a zsebbe, úgy beszéltek az emberrel, mint a kutyával. Nem volt tejem, hiába mentem én a mellszívóhoz napi két-három alkalommal, nem indult meg. Nem is engedtek haza csütörtökön. Az volt a feltétele a hazajövetelünknek, ha egész éjjel velem van a gyerek és reggelre gyarapodik a súlya. Mondanom sem kell, egész este cicin volt a lányom, de a semmitől szegénynek nem tudott gyarapodni a súlya. Reggel megjelent egy csecsemős, hogy elvigye a gyereket mérésre, és finoman célzott rá, hogy ő tehet az ügy érdekében. Mondanom sem kell, nem puszta jóindulatból. Majd 10 óra körül jött az gyerekorvos és közölte, hogy ügyes voltam éjszaka és szép anyatejes széklete van a leányzónak és mehetünk haza.
Itthon már tudtam szoptatni a gyereket, igaz kb. két-három hétig. Azóta már négy hónapos gyönyörű kislány.
Ez az én hosszúra sikerült történetem.
D.
A hálapénzzel kapcsolatos tapasztalatokról más is írt:
Kevesellte a szülészorvos a 100 ezer forintos hálapénzt
Nem akarok 200 ezer hálapénzt kifizetni a szülésemért
Műtét előtt vagy után tetszik ideadni a hálapénzt?
