Fű, de sokat hallottam-olvastam ezt a mondatot. És hányféle helyzetben. A mentőállomás vezetőjétől, aki évek óta szabadságot se vett ki, a koraszülöttet vagy sérült gyereket nevelő anyától, aki nem emlékszik, mikor volt 2 percen túl egyedül és feladat nélkül, az épp felszínen lévő, vagy nagyon is gyorsan növekedő kisvállalkozás tulajdonos-ügyvezetőjétől, az egyedi technikája miatt tömegek által keresett szívsebésztől, a krízisközpont leglátványosabban helytálló önkéntesétől, akit annyira beszippantott a feladat, hogy mások ételhez, vízhez, fedélhez, pár pillanatnyi emberi szóhoz, öleléshez jussanak, hogy észre se vette, neki mennyire nem jutott az utóbbi hetekben ezekből.

Miért borulnak ki egy idő után ezek az emberek, szinte törvényszerűen, ha látszólag száz százalékig abban élnek, amit igazán szeretnek? Márpedig kiborulnak, mint szép sorban szinte mindenki, akinek a szájából egynél többször kiesett a mondat, akik hónapokig, évekig meg évtizedekig voltak úgy csúcsra járatva, hogy egy nyugodt pillanatuk nem volt, a feladatot nem tették le egyetlen percre sem, mert úgy érezték, kötéltáncosok valami irdatlan mélység felett, és ha letennék a kezükben tartott súlyt, az harminclábnyi mélységbe zuhanna azonmód. Kiborulnak ők, és nem ritkán kiborul tőlük a környezetük.

Már nem tudom, hol olvastam: ha valakit elviselhetetlenné akarsz tenni, zabáltasd fel egy szerepével. Aki sose bírja letenni a csomagot, annak az arcára ragad a szerep maszkja, és egy idő után már maga is úgy érzi, nem marad semmi, ha letépik róla.

Van egy rossz hírem: a probléma vagy rendszerfüggő, vagy az illető belső problémáit fedi el, tehát egyik esetben sem feltétlenül pozitív a folyamatos órás helytállás és a folytatólagos pótolhatatlanság, ami felzabálja a Nagy Ügy megszállotjaként tevékenykedő Pótolhatatlant. Hosszabb távon édesmindegy, mi az a szerep, egyik sem élhető napi 24 órában, 7 napig, 12 hónapon át. Se a múzeumigazgatóé, se az önkéntesé, se az intenzív főorvosáé, se a miniszterelnöké, nyakam rá, mind megkattan, ha egyedüli hajóskapitányként kell eveznie és navigálnia folyamatosan viharos vizeken. Ha valóban egyedül és valóban folyamatosan és valóban viharosakon, a probléma rendszerszintű: nagy és fontos döntéseket, folyamatos üzemeltetési felelősséget nem lehet egyetlen ember nyakába varrni, bezzeg a buszsofőröket, kamionosokat törvényesen kell elzavarni időről időre pihenni, más kérdés hogy azt se mindig tartják be. Az egy-két emberre épített várak futóhomokra épültek, akármit is mond a Kőmíves Kelemen.

Ha viszont valahogy a Nagy Ügy elketyeg akkor is, ha Pótolhatatlan Ember vírusos tüdőgyulladással ágynak esik, akkor a probléma nem rendszerszintű, hanem Pótolhatatlan Embernek van borzasztóan szüksége a pótolhatatlanság érzésére, és szabályosan örül, ha távollétébenn annyira pocsékul mennek a dolgok, hogy a kórházi ágyából is folyamatosan intézkednie kell. Tény és való, néhányan emiatt gyorsabban gyógyulnak (a flow, ugye), de ha egyszer tényleg nem lesznek intézkedési helyzetben, akkor kártyavárként omolhat össze a látszólag erősen felépített személyiségük. Visszanyal a szerep.

És ha túl nagy a súly, ami alatt roskadozol, akkor folyományaként lapos leszel, ha érted mire gondolok. Egydimenziós.

A második rossz hírem az, hogy a szülőségbe épp úgy bele lehet ragadni, mint bármilyen látványos Nagy Ügy szolgálatába. Először mert tényleg úgy érezzük, a nap 24 órája is kevés a gondozásához. Kicsit később hajlamosak vagyunk úgy gondolni, úgy és annyira jól senki se tudja, mint mi, és utána meg szerencsétlen esetben az előbb leírtakhoz hasonlóan ránk sül a maszk, meg különben is elfelejtettük már, mi más célunk lenne az életben.

Ahogy másnál a kórházigazgatóság, a kisállatmenhelyi főnökség, a miniszterség, az agykutató specialistaság vagy bármi más egy idő után kitöltheti a teljes életedet, a szülőség épp így megehet. Vicces rajzok tucatjai ábrázolják a folyamatot, amikor a céges vacsorán felaprítod a melletted ülő tányérján a húst, robotpilótaként ringatni kezded a bevásárlókocsit, idegesen dobolsz a lábaddal a színházban, és elképzeled, ahogy a gyereked üvölt utánad, nem vállalsz el egy sokkal ígéretesebb állást, mert azt nem lehet 6 órában (miközben gyereked már rég iskolás), súlyosabb fokozatban napi 3 hívással zaklatod a távoli kollégiumban az egyetemistát, naponta kétszer berontasz a felnőtt fiad-lányod háztartásába meghívás és kopogás nélkül, és összeomlasz, ha bejelentik, karácsonyi vacsora helyett ebben az évben elutaznának valami síparadicsomba.

Ha valakit kezd megenni egy szerepe, ráadásul sose bír magából eleget etetni, az szép lassan elveszíti a humorérzékét, a nyitottságát, fontosságát apróságok felnagyításával növeli önkéntelenül (azt KERESZTBE szoktuk, hogy mered HOSSZÁBA??) a fáradtság miatt pedig hamar felcsattan, hamar válik ellenségessé vagy gyanakvóvá, főleg ha a Nemes Ügyben tanúsított Pótolhatatlanságát mernéd megkérdőjelezni, esetleg felveted, hogy Pistike remekül ellenne a nagyival is pár napot-órát, az ezeréves vackok helyett néha nemcsak a kamasz lányának, de magának is vehetne egy-két jobb darabot, hogy esetleg Juditka annyira nem is szeretne zongorázni/lovagolni/teniszezni, felesleges emiatt elvállalni a harmadik túlmunkát. De kap az is, aki esetleg nem elég elkötelezett a Nagy Ügy iránt, ezen a szemüvegen át nézve hamar ellenségnek tűnnek a közömbösek is, de kérdés, jó-e éveken, évtizedeken át egyféle szemüveggel méregetnünk mindenkit, aki szembejön.

Amit még megfigyeltem, a mindent felzabáló szerep egy idő után a kedvezményezettek ellen is fordulhat. Kezdetét veheti a „hálátlan disznók” játszma, amennyiben a Nagy Ügy és a benne résztvevők nem mutatkoznak elegendően elismerőnek az áldozatért. Ha a gyerek nem akar annyira mintagyereked lenni, mint amennyire te igyekszel mintaszülő lenni, esetleg lelép egy nyikhajjal a tizennyolcadik szülinapján, ha a pártfogoltak az önkéntes jócselekedeteidet nem értékelik eléggé, esetleg önkéntestársaid nem eléggé elszántak vagy nem eléggé fogadják el az irányításodat. Ha vártan vagy váratlanul nyugdíjaznak Életed Főműve éléről, majd utódod radikális átszervezésbe kezd, akkor az összeomlott Pótolhatatlan visszamenőleg elkezdheti kivégezni és befeketíteni a Nagy Ügy összes többi szereplőjét, a bitang haszonlesőket, a hálátlan és inkompetens amatőröket, a Fontos Elveket kicsavarókat, célpont lesz mindenki, aki nem  a te módszertanoddal és vezetéseddel szolgálná a Nagy Ügyet. Ami adott esetben a saját gyereked is lehet, nyilván itt a gyökere egy rakás „meny meg vő” jellegű problémának.

Nem, nem megy a Nagy Ügy rovására, ha valaki néha felmerül levegőt venni, és nem érdemes azonnal a halál micsodájára küldeni azt, aki a legnagyobb nyüzsiben felveti, nem ártana neked pár nap a hegyekben, mert mintha kissé karikás lenne a szemed és mindenkit mikromenedzselsz fél kilométeres körzetben, egyre magasabbra csavart hangerővel. Ha mégis a rovására megy, akkor a Nagy Ügy szolgálói valamit fundamentálisan rosszul csinálnak, teljesen egyedül nem lehet menedzselni se kórházat, se iskolát, se kutyamenhelyet, de még egyetlen, súlyosan fogyatékos vagy csillogóan tehetséges gyereket sem. Ráadásul hihetetlenül veszélyes, ha azonosítanak egyszemélyben bármilyen Üggyel, és így valamiféle két lábon járó logóvá válsz (azt hiszem, ezért nem akartam soha rocksztár, Híres Feltaláló vagy Baromi Gazdag és Ismert Cégtulaj lenni), aki már akkor is árthat a Nemes Ügynek, ha mondjuk önfeledten púzik egyet a villamoson. Gondoljunk csak a szerencsétlenekre, akik mondjuk a Nemzet Özvegye címet nyerték, aztán mondjuk tangózni mertek nyilvános helyen.

Borzasztó csábító és addiktív átadni magunkat valami Nagyobb Értéknek, vagy azt hinni, a Nagy Ügy minélkülünk kártyavárként omlik össze. De hogy jót nem teszünk se az ügynek, se magunknak vele, az eddig mindig bebizonyosodott.

Ha pedig egy napon úgy ébredünk, már kizárólag csak szülőszerepként vagyunk képesek magunkra gondolni, miközben a legfiatalabb gyerekünk is elmúlt már legalább ötéves, menjünk el futni egy hosszút és próbáljuk elképzelni, ahogy szép lassan felnő, és istenien képes lesz nélkülünk is kifújni az orrát. Felszabadító arra  gondolni néha, miféle táguláson megy át a világegyetem, ha többé nem kell igazodnia a háromórás etetések ritmusához. Senkinek, mondom, senkinek se jó, ha magadat is bedarálod az adományszendvicsekbe, infúziókba vagy a tápszeres üvegbe.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?