Az ember néha rácsodálkozik dolgokra. Vannak évek, amikor mintha valami nagy, lapos kő alatt élnél, mert sokáig nem veszed észre, valami hogy átformálódik körülötted. Sokáig nem jársz valahol, aztán hopp, rá se ismersz, mindenféle idegen épület terpeszkedik ott, ezek mikor nőttek itt ki? De kevésbé megfogható jelenségek is járnak így: én most döbbentem rá, hogy mekkora piaccá hízott alig pár év alatt a plasztikai-szépészeti ipar. Vagy már rég ekkora, csak én nem figyeltem soha?
Egy családtagom több, mint egy évet élt Dél-Amerikában. Azzal jött haza, hogy ott a nők legtöbbjén negyvenegynéhány éves korukra már van valami „csináltatott”, de döbbenetes fiatalon is döbbenetesen sokan plasztikáztatnak – orrot, szájat, testrészeket. Aztán megérkezett hozzánk is a „kacsaszáj” és szelídített változatai, már a hetedikes lányokon gyakori a hosszú műköröm, szolid kétgyerekes pénzügyi menedzserek, marketingesek, meg bolti eladók töltetnek fel fent és lent ezt meg azt.
Én meg nézek, mint Rozi a moziban, főleg mióta rákattintottam kíváncsiságból a Facebookon egy-egy "hatékony fiatalítást" ígérgető hirdetésre, és azóta minden második szponzorált tartalom valami ilyesmit ajánlgat, feltöltés, szálbehúzás, botoxinjekciók és komplett sebészeti beavatkozások arcon-testen. De ha ez nem lett volna elég, egy családi ünnepségre igyekezve futottunk össze a család előző látogatójával – eredetileg csinos, szép arcú, szerintem nálam fiatalabb nő, de most úgy nézett ki a bekötözött arca, mintha a Mama lépett volna ki kedvenc filmemből, a Brazilból. A családom többi része azt hitte, valami baleset érte szegényt, de kiderült, jó volt a megérzésem, hogy ő bizony most épp felvarratja, ami szerintem még nem is lógott.
A lányom volt áltisis osztálytársán még az Instagram-fotón is üvölt, mennyire fel van töltve a szája. Tizenkilenc éves, kifejezetten szép arcú, látványosan vonzó lány volt eredetiben is. Anyád mit szólt, mordulok a képernyő előtt, aztán magamra röffenek: az ilyen megjegyzésektől leszel igazán vén nyanya, Vakmacs.
Az én volt gimnáziumi osztálytársaim közt van plasztikai sebész. Magánpraxist visz ő is – tehát leginkább nem égési sérültek, rendellenességgel születő vagy balesetes kicsik és nagyok életminőségét javítja, hanem „szépészeti” vagy „fiatalítási” beavatkozások szerepelnek a honlapján.
Igaz, „határesetek” is vannak: tökéletesen megértem, ha valaki szülés, császármetszések utáni „kötényhasat” akarna eltüntetni. Van, akinek tényleg olyan orrot adott a természet, mint valami trigonometriai feladvány, és talán kicsit könnyebb volna valami átlagosabbal szaladgálni, akár egy műtét árán is.
Ha valaki több gyerek után nagyon hízik, majd egy betegség után nagyon fogy, az is rászorulhat olyan korrekcióra, amit csak szikével lehet elérni, és valóban javulhat tőle az ember közérzete meg az életminősége.
Ami engem megdöbbentett a hirdetések áradatában: ennyien igyekeznek megélni abból, hogy nem akarunk megöregedni, még kevésbé elcsúfulni? Ennyire nem fogadjuk el?
Aki kifejezetten szép volt fiatalon, annak még nehezebb lehet ezt megélni, ahogy telnek az évek. Én testileg szerencsés vagyok, beleférek a húsz évvel ezelőtti nadrágomba is. Babapofim ellenben sose volt: az orromat sajnos anyámtól örököltem, ráadásul a fogszabályozást is ellinkeskedtem kamaszként, így elmondhatom, hogy cseppet se hasonlítok mondjuk Palvin Barbarára, és az elmúlt évtizedekben volt ezt időm megszokni. Van azért, amit nem tudtam fiatalon elképzelni én sem: máig emlékszem arra, mikor huszonévesen azt álmodtam, hogy belenézek a tükörbe, ötven körül járok, tokával és plöttyedten – felébredve akkor gondolkodtam el először, hogyha mikorra odaérek, remélem feltalálnak már valamit ez ellen.
Hát, feltalálták. És rémülten nézem, hogy ahogy haladunk, ez is lassan kötelező vagy elvárt lesz, mint a hónaljszőr-borotválás, a push-up, a két-háromnaponta történő hajmosás meg a ragasztott műszempilla. A Lupán már tavaly azt érzékeltem, hogy bizonyos korosztályokban többségben voltak azok, akiknek bikinije láttán már a fiam is fújta a retró reklámszlogent: „mert eeeez műűanyaaag”. Bár ennek lehet egészségügyi, rekonstrukciós oka is, de az volt az érzésem, hogy általában a rettegett betegség nélkül jutottak arra, hogy itt bizony plasztikára van szükség. Mellettük gyakran sörhasú, aputestű férfiak, akiken nincs nyomás, hogy megműttessenek valamit magukon. Ők még nem piac.
Ha hihetek az elém tolt reklámkínálatnak, aki nem töltet hialuronsavat a homlokán vagy az orra és a szája közt képződő ráncba, amitől rossz napjain erősen hasonlít a saját nagymamájára (én is), az lassan veheti is az ásd-el-magad készletet a kék-sárga áruházban
Mert ugye ha mindenki más feltölteti, felvarratja, akkor az ellenszegülők duplán rondának fognak kinézni – mint most azok, akik dacosan lábszőrt villantanak a metrón, és nincs még egy szempillaspiráljuk sem. Vagy olyan a körmük, mint az enyém, amiről mindenkinek az jut eszébe, hogy na ja, a mosónők korán halnak. És egy igazán lompos anyát sajnos a gyerekei is szégyellnek…
A tömegnyomás pedig kemény dolog, meglepve jöttem rá, hogy nem utasítanék el csípőből mindent az ajánlottak közül – főleg egy-egy Zoomos meeting után, ahol rémülten szemléltem a saját kameraképem, az új útlevélképemhez hasonlóan. Azóta olvastam is, hogy mióta tömegjelenség lett a videós megbeszélés, észrevehetően megugrott a szépészeti beavatkozások iránti igény. Hát, nem csoda. De szike és egy használt kocsi árának leperkálása helyett egyelőre olcsóbb abban bízni, amit a kocsmai bölcsesség állít: csúnya nő nincsen, csak kevés pia.
Vakmacska
