Voltaképp borítékolva volt. Oltva nem vagyunk, járvány elindult, és különben is, nem is tudom, mikor voltunk utoljára betegek. Most pedig azért volt várható, mert finoman szólva túlvállaltam magam az elmúlt két hónapban, valamint belengettem, hogy két-három héten belül megyek dolgozni, Murphy törvénye pedig életbe lép.
Gyakran dicsekszem vele, hogy rajtam a fejsze sem fog, de ha mégis, akkor pocsék beteg vagyok, a mindent elsöprő ingerültség általában a legelső tünet, pattanok mint a pattanóbogár, és a mimóza maga Bear Grylls hozzám képest. Aztán jön a vacogás, a pocsék közérzet, és a büszke felépítmény összerogy pár órán belül, mint a váz nélküli sátor. Kitámolygok a fürdőszobába, és rájövök, a legtöbb alkalmas készítmény legalább fél éve lejárt (mivel alig vagyunk betegek, szinte soha semmit nem használunk el rendesen), de ha már a konyháig elmenni is extrémsportnak tűnik, akkor mégis bepróbálkozom a legkevésbé gyanússal, mondjuk ami csak jövő héten fog lejárni. A gyerök gyanakodva pislog, máskor ilyenkor már rég elparancsolom a Kisvakond elől, lassított felvételként hozom az almalét és háromszor ismétli el fennhangon, hogy „kaka”, mire felfogom végre.
Anya márpedig nem lehet beteg. Hirtelen eltűnődöm, mit csinál egy gyerekeit egyedül nevelő szülő, ha kitör rajta a magas láz, ha percenként a vécére rohangál, míg le nem gyengül, mint az őszi légy? A kölyköket ugyanúgy kéne etetni, ruházni, terelgetni. Nekem szerencsém van, mikor délután a váltás megérkezik, akkor a 39-es számot mutató hőmérőt lengetve felvonszolom a lankadt porhüvelyt az ágyba, távolról úgy érzékelem, minden rendben, se csattanás, se üvöltés, félkómában látom, hogy a pizsamás gyermekek elmasíroznak előttem, na lám, az apjuk is le bírja egyedül zavarni az esti rituálét hibátlanul, ha muszáj.
Másnap. Csalóka javulás, na persze, a harmadik zacsis mizé, tünetelfedésre kiváló, azóta kaptam frisset a gyógyszertárból, aki nem szoptat, vedelheti. Megpóbálom behozni a lemaradást, eltakarítani a gyermekek tegnapi lazább felügyeletének következményeit, vasalok, főzök, miegymás. Megy ez kérem, így kell úrrá lenni az influenzán egy nap alatt.
Meg ahogy Móricka elképzelte. Harmadnap úgy ébredek, mint akit agyonvertek, az alvásnak alig nevezhető forgásból, tízpercenként hol fázom, hol melegem van. Kezdem aggódva számolni a paracetamol-tartalmú eddig beszedett izék mennyiségét is, nagy mennyiségben májkárosító lehet, még csak az kéne, hogy túladagolás miatt aggódó dokiarc kérdezze: mióta iszik ennyit? Ááá, doktor úr, csak benéztem a lázcsillapító-adagot, mint Matolcsy a költségvetés sarokszámait. Áttérek inkább valami más alapú lázcsillapítóra, kalapkúra gyerek mellett amúgy is felejtős.
Szombat délelőtt még elvonszolom a Nagyot az angoljára, valahogy vissza is, nem kicsim, nem eszünk a bevásárlóközpontban, örülök, hogy élek. Amíg a Kicsi alszik, addig megpróbálok én is, de nem megy, viszont felkelésre se bírom magam rávenni, pedig ott a kimosott ruha a mosógépben. Ha kompromisszumként magam elé húzok egy újságot, akkor annyit fogok fel belőle, hogy magyarul írták, de hogy mit, azt már nem. Mielőtt sajnálni kezdeném magam, az intenzív osztályokon senyvedő balsorsúakra gondolok, akiknek a sok cső meg a kóma miatt a megfordulás is extrémsport, a vécére menés meg vágyálom. Ha meg a gyereket kell felcipelnem az emeletre, akkor arra az asszonyra gondolok, aki egy háborús halálmenetben kilométereken át cipelte legkisebb, de már iskoláskorú (!) gyerekét. Valamennyien életben maradtak. Akkor meg én mit nyígok itt, és miért latolgatom félóráig, hogy kivigyem-e a szemetet, vagy csak hajítsam nemes egyszerűséggel a bejárati ajtón kívülre, a kukáig majdcsak elviszi valaki majd.
A baj nem jár egyedül, délután már a Kicsi is félkómásan ébred, hála Zdenek Miler zsenialitásának, suttyomban megmérem a lázát ellenállás nélkül, míg ő a Kisvakondot bámulja (más esetben reménytelen), harmincnyolc négy. Francba.
Egyelőre ő jobban bírja, kis adag lázcsillapító után már épít és sétafikál. Vasárnap dél körül megint harminckilencet mérünk nála is, de délután már táncol és dobozokat tologat a nappaliban, egy gyerek, az vasból van. Nekem harmadnap lázam már nincs, vitalitásom viszont változatlanul az őszi légyé, akit háromszor már majdnem eltalált a Vasalik néni légycsapója. Még csak két-három napig hagytam el magamat, de a lakás mégis úgy néz ki, mintha a tulajdonosa hónapok óta klinikai depresszióban szenvedne: almacsutka, piszkos pohár, a fürdőszobában az esti fürdetés után otthagyott pisis pelenka, bugyi-harisnya kombóval leborítva, játékok szerteszéjjel, ha pedig a konyha nincs három napig felsöpörve-felmosva, akkor felületes szemlélő arra gondolhat, hogy hónapok óta nem takarított ott senki, az egészet csendben belengi a fél napja ki nem ürített macskaretyó diszkrét illata. Anya, az nem lehet beteg, mert kiesik a világ feneke, haldoklásunk legkésőbb ötödik percében úgyis megjelenik a homályos látótérben egy maszatos kéz és egy lelkes arcocska: anya, bekakiltam, utána jössz vonatozni? Ha nem megyünk, akkor legkésőbb tíz perc múlva produkál a sarj olyasmit, amitől a lábtörést, a migrént vagy az agydaganatot is feledve rohanunk oda, észvesztő katasztrófát elhárítani. Anya az nem lehet beteg, elvégre dolga van.
Vakmacska
